Meganissi, Abelike bay, július 4. vasárnap

Tetemes szünetet tartottam, de a semmi soha nem történik közben szinte alig lett volna időm blogolni, az utolsó héten pedig vendégeim voltak ( ma délután mentek el, no nem egyszerűen, de erről majd később).

Vissza jó két héttel korábra. Miután megjavítottam a csapot a mólón, folytattam volna a fedélzet festését, de a festékem elfogyott, ill. már használhatatlanná száradt az alja ( még az előző tulajtól örököltem, vagyis több mint 7 éves volt). Amúgy is kezdtem unni kedves Vonitsámat, gondoltam elmegyek Prevezába, és ott veszek festéket. Így is tettem, a bázissal szemben, de a városon kívül, az úgynevezett Hospital bay-ben ( nevét arról kapta, hogy szemben van a megyei vagy járási kórház) horgonyoztam le. Vicces, hogy ennyi év alatt először jártam ott, pedig igazán közel van, teljesen védett, jó hely, kicsit „sokat” – kb 5-10 percet – kell a városig sétálni. Azt viszont én a nagy görög ismerő eltaktikáztam, hogy szombat délután értem oda, és semmi az ég világon nem volt nyitva. A festék beszerzés mellett a rendszámot akartam kinyomtattatni. A vásárlások hétfőre maradtak, a kedvenc nyomdám nem volt nyitva napokig, amikor végre igen, kiderült, hogy ilyet már nem csinálnak.

Nicopolis

Közben kedden elsétáltam a Lidl-be – gyalog oda-vissza kb két óra - ahol beszereztem 2 üveg Proseccot, ( ez amúgy egy új, angol-ausztrál cimborám ötlete volt) hogy majd az érkező nászutasokat azzal fogadom. A város szélén, két autószerelő és építőanyag áruház között egyszerre csak elém tárult a Nicopolis múzeum. Az ókori várost Octavianus építtette annak örömére, hogy Actiumnál legyőzte az Antonius-Cleopatra párost ( ami nem a Lepantói csata kedves Mütyűr bácsi, az 1600 évvel és egy öböllel odébb volt). Magának a városnak a romjait autóból már sokszor láttuk Prevezától pár kilométerre, de hogy múzeum is tartozik hozzá, azt nem tudtam. „Természetesen” aznap pont zárva volt, és mint a biztonsági őrtől megtudtam, a belépő 8 EUR, így ez sajnos jelenleg kimaradt az életemből. Kicsit viccesnek találtam a múzeum mottóját: one sea battle-one city-one empire, hiszen az egy másik birodalom volt, ahol a hellén vidék is csak egy provincia volt, igaz, a kultúrát ők adták a rómaiaknak.

Munka, munka és munka

Ha jól emlékszem, még aznap délután jó széllel visszarepültem Vonitsába, és nem a kikötőben, hanem a kedvenc kis sziget mögött horgonyoztam le. Szerdán szinte egész nap a festéssel bíbelődtem, bár nem sok négyzetméter, de először körbe kellett ragasztgatni, aztán a közel 40 fokban, térden-könyéken csúszva, arccal a hígító párája fölé hajolva kenegetni, és arra is vigyázni, hogy úgy haladjak, hogy szükség esetén mozogni is tudjak a fedélzeten. De végül is kész lett, aztán következő reggel mégis csak bepöfögtem a kikötőbe. Ott megismerkedtem egy nagyon helyes belga-holland-flamand ( tetszés szerint lehet választani) csapattal, konkrétan egy házaspár és egy vendég hölgy. Na nekik a horgony csörlőjük nem működött, persze lelkesen felajánlottam, hogy megnézem, hosszas méricskélés és kísérletezés után kiderült, hogy a csörlőt meghajtó elektromos motor égett tropára, na akkor azt kiszereltük, megpróbáltuk elvinni villanyszerelőhöz, stb-stb. Szóval két napig ezzel szórakoztunk. Ja közben annyira belejöttem a festegetésbe, hogy végül a rendszámot is saját kezűleg pingáltam a tatra.

Szombat reggel elindultam a bázisra, hogy majd ott szállnak be Zsolnai Gabiék. Kb negyed óra motorozás után látom, hogy nincs töltés, és a hűtővíz is túl meleg. A generátort és vízpumpát meghajtó ékszíj szakadt el ( amit mellesleg kb 2 éve cseréltünk). Szerencsére egy másik ismerős, aki szintén akkor indult, látta, hogy a nulla szélben szerencsétlenkedem vitorlával, vissza vontatott, és hozzákötöttem flamand barátaimhoz, lehetett folytatni a horgonycsörlővel való matatást, és vasárnap még egy kis árbocmászás is kijutott, természetesen az ő hajójukon. Igaz, szombat este meghívtak tavernázni, és egyébként is jópofa társaság volt.

Így végül Zs. Gabiékért kocsival mentem a reptérre, és a bázis helyett Vonitsában szálltak hajóra. Hétfőn gyorsan elintéztük ( megvettük, beszereltük) az ékszíjat, egy fél órára megálltunk a bázisnál, ahol átvettem az időközben megérkezett lengyel hajólevelet. Kicsit csalódtam, mert azt reméltem, hogy kapok egy szép nagy, címeres árkus papírt, de ők is haladnak a korral, a „hajólevél” egy bankkártya méretű plasztik.

Aztán elindultunk laza túránkra, ami szintén nem a tervek szerint alakult, de ez már a következő történet.

Vonitsa, június 18. péntek

Mivel megfogadtam, hogy rendszeresen jelentkezem, íme a második hét nem túl izgalmas eseményei. Hétfőn délután némi késéssel vízre kerültem, de kellemes széllel már így is öt óra körül megérkeztem Vonitsába, ahol szerencsére hely is volt, és a viszonylag nagy szél ellenére simán kikötöttem a kis mólón ( azért a szezon első kikötése még ennyi év után is okoz egy kis szorongást).

A keddet lustálkodással és Krúdy olvasásával töltöttem. Ez természetesen nagyon kellemes, de mivel rengeteg időm van, kitaláltam, hogy átfestem a fedélzetet, kabintetőt, szerdán neki is áltam, de a maradék festék, amit még az előző tulajtól örököltem, elfogyott. Sebaj, legalább lesz ürügy visszamenni Prevezába, mert ilyen hajófestéket itt nem kapni.

Azért kaland nélkül nem múlt el ez a pár nap sem. Már amikor megérkeztem, a móló oldalában lévő egyik vízcsap erősen folyt, és sem elzárni – de teljesen kinyitni sem - lehetett. A zaj mellett engem a semmibe elfolyatott vízveszteség is zavart. Mindenki megvizsgálta, aztán tovább sétált, miközben már ki tudja mióta folyhatott. Én már kedden elmentem a városházára, és "jeleztem a problémát", hogy szépen hivatalosan fejezzem ki magam. Egy hölgy megígérte, hogy másnap – azaz szerdán – megcsinálják. Na a görög holnapot ismerjük, szerdán természetesen nem történt semmi. Ráadásul este érkezett egy 8 hajóból álló holland charter brigád, ők is erősen furcsálták a dolgot.

Tegnap reggel elkaptam a takarító/utcaseprő asszonyságot, végül is ő is az önkormányzathoz tartozik és meglepő modon tökéletesen beszél angolul. Lelkesen elkezdett telefonálni, de csak annyit sikerült kiderítenie, hogy az illetékes szbadnapos. Na erre gondoltam egyet, imádott görögjeimmel semmire nem lehet menni, felelőse semminek nincs, elmentem a vasboltba, 5,5 EUR-ért megvettel a hozzávalókat és kb 10 perc alatt megcsináltam, a csapot kicseréltem, az elágazást, ahol ráadásul a villanyoszlop elektromos dobozába folyt a víz, ledugóztam.

Na ezért írtam a címbe, hogy díszpolgári titulusra tartok igényt, és ha újra eszükbe jut a kikötésért pénzt szedni ( ami tavaly rövid ideig tartott,aztán elfelejtődött) az orruk alá nyomom a fotókat, hogy előbb tán működő szolgáltatásokra lenne szükség. Mert természetesen az akkor beígért fejlesztésekből sem lett semmi. De hát ezért szép itt az élet, megállt az idő, éljen a levantei lazaság! Egy dolog működik továbbra is, amit tudom, minden évben elismétlek, és ezen sem a Covid sem más nem változtat: a kávézók és tavernák tele vannak.

Aktio, június 13., vasárnap

Kezdjük egy hatalmas közhellyel, íme újra elmúlt egy tél, megfejelve a Covid körüli eseményekkel. Már tavaly azzal búcsúztam a csökkenő számú bejegyzés mellett, hogy nem történnek új dolgok, és kétségeim vannak, hogy még bárkit érdekel ez a blog, ráadásul ugye a képek lennének érdekesek, de nem vagyok egy fotózós típus, és amióta okos telefonom van, ami jobb képéket csinál, mint régi kis kamerám, állandóan szerencsétlenkedem az ide-oda másolgatással. Viszont legnagyobb meglepetésemre néhány nagyon kedves ismerősöm reklamált, és a lelkemre csomózta, hogy folytassam csak. Hát akkor ennek jegyében nekiállok, kezdem egészen az elején.

Tekintettel a járványügyi és utazási helyzetre, nem terveztem korai szezon kezdést, de lakásomat sikerült május 1-től kiadni, így kicsit hontalanná váltam otthon. Levonultam Szelidre ( mint már erről is volt szó, ott is igazán szeretek lenni). Ám az időjárás nem volt valami kedvező, plusz otthon is voltak ügyek ( gyerekeknél lakásfelújítás, autó adminisztrációk stb), szóval fől és alá cikáztam Szelid és Budapest között, közben szerencsére vendégeim is voltak, tehát összeségében vdáman és mozgalmasan telt a május. Végül a megfelelő oltási igazolással, a görög PLF-el (Passanger Locator Form) felszerelkezve, csütörtökön, azaz 3-án kora hajnalban elindultam Szelidről, nem autópályán, hanem a kertek alatt Tompa felé.

Kicsit autózós

Ez a rész a kedves hölgy olvasókat nem annyira fogja érdekelni, de a storyhoz hozzá tartozik, igyekszem rövidre fogni. Az öreg Volvo, ami az elmúlt 6-7 év alatt annyira a szívemhez nőtt, gazdát cserélt, de nem nagyon messzire, Zsolnai Gabi barátom megvette, és nála jó kezekben is lesz. Viszont, hogy ne maradjak jármű nélkül, kaptam tőle használatra egy hasonló korú, de teljesen jó állapotban lévő Nissan Sunny-t. Először kicsit furcsa volt a méltóságteljes limuzin után, de ennek a "dodzsem-nek" is vannak előnyei, a fürgeség és a mérsékeltebb fogyasztás.

Szóval jó hangulatban, úti elemózsiával, inni valóvaln felszerelkezve kocsikáztam a határ felé a 90-es évek arany háromszögén keresztül. Kiskőrös határában pl a következő tábla fogadott: Üdvözöljük a szőlő és a bor városában! Nem inkább az olajszőkítés? Soltvadkerten pedig annyi puccos autószalon van, hogy a Váci úton is megállná a helyét.

Az első meglepetés a határnál ért: pontosan másfél órába tellett átjutni Szerbiába. Covid ide vagy oda, a népek mozognak, persze a forgalom nagy részét szokás szerint a német-osztrák rendszámú török, bolgár, albán társaság alkotta. Ezek után izgalmak nélkül, délután már Macedóniában jártam. Meg kell jegyezni, hogy az autópálya végig ész, Nis után, a Juzsna Morava völgyében kifejezetten lenyűgöző, vagy a sziklába vájva, vagy a folyó felett, sokszor azzal párhuzamosan, hatalmas hidakon vezet az út.

Oleg, a nomád pióca

Mivel egyedül és főleg éjszaka már régen nem vállalok ilyen hosszú vezetést, szintén a hagyományoknak megfelelően a határon Gevgeliában, a bevált Motel Vardarban terveztem aludni. Kb ötven km-el előtte egyszer csak meglátok egy stoppos srácot, hosszú haj, nagy bajusz, a kalapja körbe tűzdelve tollakkal, igazi hippy szerű figura. Persze rögtön saját ifjúkori emlékeim jöttek elő, boldogan megálltam, hogy felvegyem. Közölte, hogy Gevgeliába tart, ahol egy kolostorban fog megszállni. Az első furcsaság az volt, hogy kicsit trükközött a koma, mert a csomagjait kb jó 50 méterrel odébb tárolta, és annyi volt, hogy szó szerint alig fért be a Nissanba. Mindegy, most már nem hagyom cserben, jöjjön. Beült, és rögtön áradt belőle a szó: ő Oleg, ukrajnai orosz, színész és utcazenész, és hat éve folyamatosa úton van a világban. Igen, Magyarországot is ismeri, mert az apja katonatiszt volt, és persze állomásozott nálunk is ( ez még hihető is, elég sokan megfordulhattak az ötven év alatt). És a dicső szovjet hadsereg nekünk, kelet-európaiaknak elhozta a szabadságot és demokráciát. Na erre alig kaptam levegőt, mondtam, taán ezt a témát ne forszírozzuk, mi kicsit másképp látjuk a dolgot ( elismerve persze szerepüket Hitler legyőzésében).

Jó, akkor elmeséli utazásait és kalandjait a világ 63 országában. Utazásait azért kezdte, mert a 2014-es ukrán forradalom annyira megviselte, hogy depressziós lett, és valami nagy változásra vágyott. Hogy korábban mivel foglalkozott, vagy mit tanult, nem derült ki. És ordítva mesélt tovább, hihetetlennél hihetetlenebb storykat, ajándékba kapott repülőjegyekről, lejárt vízumokról, rendőrségeken meg reptéri tranzitokban töltött napokról, hetekről, de a végén mindig minden rendbe jött, mindenhol segítették, etették, altatták, persze grátisz. Néha állítólag dolgozott is, pl Thaiföldön idegenvezetősködött, orosz nyelvtudását használva. Hogy a 63 ország hogy jött össze, nem tudom, lehet, hogy félre is értettem, de tény, sok helyen megfordult, kicsit Európában is, de főleg Ázsiában meg az ex-szovjet sztánokban ( kirgiz. kazak, tádzsik stb), Irán, India, Ceylon, Kína, teljes Dél-kelet Ázsia, Indonézia stb. És mindezt stoppal, vagy vonattal, vagy esetenként homályosan szerzett repülőjegyek segítségével. Ja és persze mindenhol zenélt, és minden nyelvet könnyen megtanult, mert annyira tehetséges és sok oldalú. És főleg hatalmas az önbizalma, valamint nagyon agresszív, gondoltam én, és kezdett egyre kevésbé tetszeni a srác. Persze amikor elárultam, hogy én mit csinálok, rögtön felajánlotta, hogy szívesen eljön velem, természetesen a vitorlázáshoz is ért ( talán valamelyik belső-ázsiai sivatagban tanulta?). Szerencsére közben megérkeztünk Gevgelijába, házhoz szállítottam a kívánt kolostorhoz, de akkor már nagyon szabadultam volna tőle, erőszakoskodott, hgy cseréljünk telószámot, kövessem a kalandjait az Instagrammon, stb. De legalább adjak valami aprót ennivalóra. A végén idegességemben a kezébe nyomtam 5 Eurót és elhúztam. Valószínűleg az általa emlegetett rengeteg kedvesség és segítség mögött inkább az lehet, hogy mindenhol szabadulni szerettek volna tőle, akár valami anyagi áldozat árán is.

A bázison

Végül múlt pénteken megérkeztem kedvenc Ionion Marinámba, ahol semmi változás ( pontosabban az egyik WC-vizesblokkot szépen felújították ), zajlik az élet, mint korábban. Starcatchert rendben találtam, a fő stresz forrás, az öreg Perkins első pöcre indult. Takarítgattam, algagátlóztam, stb, szóval a szokásos szezon eleji felkészülés, mindezt igen kényelmes, nyugger tempóban, némi sörözésekkel tarkítva. Holnap kerülök vízre, és nem meglepő módon első utam Vonitsába fog vezetni, főleg azért, mert messzebre nem akarok elindulni, hiszen pont két hét múlva vasárnap érkezik az ifjú házaspár, vagyis Zsolnai Gabi és Lívia, aik nem régen keltek egybe hivatalosan is.

PS hétfőn reggel

Két apróságot elfelejtettem, a fotókat magyarázandó. Amikor a hátsó ( mizzen) árbocra szereltem fel a vitorlát, a bum szimplán kettéesett, vagyis a cső levált a tövét képező veretről. Na de egy ilyen hajón erre fel van készülve az ember, két popszegeccsel percek alatt megoldottam.

A másik, hogy hajólevelem még márciusban lejárt, és ezt a - valóban kicsit linkóci - szolgáltatást a hollandok nem nyújtják a jövőben, viszont azonnal ajánlották Lengyelországot. On line intézhető, igaz, nem olcsó, de életre szóló, és természetesen világszerte érvényes. Persze megkérdeztem a görögöt is, de igen drága, és saját elmondásuk szerint is komplikált adminisztrációval jár. Szóval 2 nap alatt elintéződött a lengyel, sokkal nehezebb volt a vonatkozó lobogót beszerezni, a negyedik hajós boltban kaptam. Kicsit csalódtam is, mert csak egy fehér-piros textil, de nincs benne a szürke sasos címer.

Továbbra is Meganisi, augusztus 15, szombat

Annyira nincs szél, hogy nem csak a lustaság miatt vagyok még itt. Ha jön is egy-egy kis fuvallat, pillanatokon belül elhal, a kötelező esti élénkülés is napok óta elmaradt, a barométer 1014-1015 mm-en áll. Szóval punnyadás, nyaralás, magas szinten űzött semmittevés zajlik. Illetve inkább csendesedik. Szombat lévén, a charter flottillák szépen elmentek a heti váltásra, csak az „állandó” lakók lebegnek itt, ez is van persze vagy 15-20 hajó.

Én az elöl horgony, hátul a sziklákhoz tuti módszerrel vagyok kikötve, és körül véve 3 francia hajóval. Nagyon helyes, kb korombeli három pár, meglepő módon valamennyire beszélnek angolul, szóval kellemes, békés szomszédság.

Tegnap este felé kicsit körbe evezgettem, hogy pár hajót lefényképezzek, mint a galériában látható, egy szép klasszikus vonalú fehér cirkáló szerűség, egy tradicionális olasz fa kétárbocos, és egy hatalmas piros vasszörny, lehet vagy 30-40 tonna. Utóbbi szépnek éppen nem mondható, de annál masszívabb, akár az Északi-sarkra is el lehetne menni vele.

Először pár hete, még Vonitsában találkoztam vele, egy francia öregúr van rajta egyedül. Amikor Vonitsába megérkezett, és elkezdett farral két hajó közé beparkolni, szabályosan kitört a pánik. Egy ilyen döggel nehéz manőverezni, elég sokáig igazgatta a papa, mire a megfelelő irányt felvette, akkor valamiért lement a kabinba, a hajó meg csak jött lassan hátrafelé. Na a szomszédok mind ordítoztak, pufferekkel rohangáltak, a vas meg szép csendesen, 30-30 cm-es oldaltávolsággal becsusszant a helyére, mint a Zsiguli a garázsba. Közben persze a bácsi is előjött, kiadta a kikötő köteleket, egy biccentéssel mondott egy merci-t, és kész.

Tegnap előtt délben, amikor átballagtam vásárolni a faluba, volt szerencsém ugyan ezt a jelenetet Kicsi Vahtiban is látni. Mivel kisebb a hely, a manőver is tovább tartott, többszöri korrigálással. Ott egy izgága osztrák ordítozott, egy charter flottillás, egyen pólós ifjú titán pedig pikírten megjegyezte, hogy „ma van az ember először a hajón?”. Gondoltam, könyörgöm, öcsém, te még meg sem születtél, amikor ő már körbe hajózta a földet.

És az utolsó kis story: ez a vas aztán átjött ide az öbölbe. Tegnap, amikor fényképezkedtem, pont egy nagyon jópofa jelenetnek voltam tanúja. Akár mennyire nincs szél, a horgonyzó hajók csak libegnek ide-oda, meg a víz is mozog, áramlik valamennyire. A francia vas és a szép olasz valahogy úgy fordultak, hogy az olasz tatja már csak 1-2 méterre volt a vas orrától. Na erre az olasz skipper ( szintén egy idős úr) feltápászkodott a párnáiról, odament, lenézett a vízre, nagy komótosan előszedett egy puffert, amit aztán nem is tett a két hajó közé. Szólt az egyik cimborájának, az elballagott az orrba, húzott pár métert a horgonyláncon. Közben a francia papa is odament, ő is megszemlélte a helyzetet egy szó nélkül, igaz a két hajó is kezdett eltávolodni egymástól, ő is visszaballagott a cockpitba, áthelyezte a foteljét az árnyékos oldalra, és visszafeküdt. Nem hogy veszekedés, kiabálás, de szerintem még egy szó sem hangzott el közöttük. Nyilván nagyobb szélben nem ez lett volna a helyzet, de így is bámulatra méltó volt a nyugalmuk, a méltóságteljességük.

Na mára csak ennyit, nem merem elkiabálni, de holnap talán tényleg elindulok, legalább pár mérfölddel arrébb, ha minimális is, de az eddiginél talán használhatóbb szél ígérkezik.

Meganisi, „Csipkés öböl”, augusztus 11. kedd

Előző bejegyzésemnek a címét (By-by Vonitsa) kicsit viccnek szántam, de sajnos a szomorú valóságot tükrözi. Pár nap szünet után, múlt pénteken újra megjelent immár 2 önkormányzati figura, ismét Spiros asszisztálásával, rengeteg papírral felszerelkezve. Minden hajónál megálltak, hosszasan tanácskoztak. Pont az ebédemet melegítettem amikor észrevettem őket. Szégyen gyalázat, elbújtam a WC-ben, nem szerettem volna újra több napot kifizetni. Egy óra is eltelt, mire elmentek, akkor villám gyorsan elhagytam a kikötőt, magyarán megszöktem, és szerintem ráadásul Spiros tudhatta, hogy a hajóban vagyok, mert sokáig szólongatott. Kínos, kellemetlen, az idén már biztos kerülöm Vonitsát, de a lelkem mélyén hiányozni fog, Mellesleg a bázisról is telefonáltak, hogy megérkezett az otthonról várt csomagom. Szombaton át is vettem, gondoltam azt az estét/éjszakát még ott töltöm horgonyon, kihasználva az ingyen wifit és a meleg vizes mosdó/zuhany adta kényelmet, a hét végi csendet.

Igen ám, de késő délután nagyon csúnyán elfeketedett az ég Észak felől, folyamatos villámlással kísérve. Na ez nem lesz jó, meneküljünk Dél ( Lefkada ) felé, ott még süt a nap. Elindultam, de a zivatart így sem tudtam megúszni. A széllel nem is volt probléma, legalább vitorlával haladtam, de a lezúduló eső mennyisége meghaladta minden trópusi emlékemet. Látótávolság nulla, csak porzó víz mindenhol. Ez tartott vagy 2 órát ( kb kétszer át is öltöztem, un. viharruha semmit nem ért), majd lecsendesedett, kitisztult. Éppen naplemente után kikötöttem a csatorna hídja előtt, és ott éjszakáztam nagy nyugalomban.

Vasárnap viszont jó későn ébredtem, lötyögtem, bámultam a forgalmat, csak délután mentem át a csatornán, és szigorúan vitorlával este felé megérkeztem a szintén kedvenc Kicsi Vahti falu kikötőjébe. Bizony itt is változtak a viszonyok, legalábbis a föl-alá száguldozó különféle méretű, főleg olasz illetőségű motoros szerkezeteket illetően. Plusz a szemben lévő marinában tömörülő nagy jachtok.

Aztán a változatosság kedvéért tegnap újra jó későn ébredtem, újra ellődörögtem az időt, úgy terveztem, hogy majd a délutáni nyugati széllel elindulok. El is indultam, csak a szél maradt el, de motorozni nem akartam, így ide az öbölbe 3 óra alatt értem át, ami a parton, a dombon át gyalog kb 10-15 perc. Nagy teljesítmény volt.

De az igazság az, hogy annyira nincs szél, nem érdemes erőltetni a haladást, legalábbis nagyobb távolságra. Jól meg is sértődtem, ma csak strandoltam, bámészkodtam, főztem, olvasgattam. Ez rendben is lenne, csak azt találtam ki, hogy eltöltendő az időt, elmegyek a Korinthoszi öböl közepén lévő, tavaly előtt nagyon megszeretett Galaxidiig. Már „csak” kb 100-110 tengeri mérföld van hátra. Nem tudom, hogy fog sikerülni, ha számításba veszem, hogy 4 nap ( na jó, legyen 3) alatt kb 15 mérföldre távolodtam el a bázistól, és ugye a vitorlás nem egyenesen, légvonalban halad, vagy csak nagyon ritka, ideális esetben. No majd meglátjuk, azért holnap újra neki szánom magam.

PS: szokás szerint gondosan elhelyeztem a dátumot a lap tetején, de nem tudom mikor fogom kiposztolni ezt az írást, mert az itteni taverna wifije nem ér el a hajóig, beülni meg nem akarok. Majd valahogy érthetővé teszem, vagy folytatom ezt az izgalmas történetet.

PS No.2: Szerintem aki idáig olvasta, egyből kitalálja, mi következik. Szerda du. 6 óra, ma is nagyon vártam a szelet, de még annyi sem jött, mint tegnap. Az egész öböl tiszta Palatinus strand, mindenki úszkál, fejest ugrál, gyerekek hancúroznak. A hajók meg még szaporodnak. Galaxidi egyre távolodik. Igaz, ezt a helyet is imádom ( mint mindenki ), szóval tragédia éppen nem történik. Sőt, lehet, az öregedéssel jár, de szinte ragaszkodom a már ismert helyekhez, erre tegnap jöttem rá, amikor kieveztem, hogy átmenjek a faluba vásárolni, és még arra is figyeltem, hogy a bocival ott kössek ki, ahol a korábbi években.

Viszont így csak beültem a tavernába, részben hogy útjára engedjem ezt a tartalmas írást, meg töltsek némi 220V-t a laptopba, meg 1 ouzót magamba.

Vonitsa, augusztus 6, csütörtök

Lassan eltelt két hét, és még mindig Vonitsában rostokolok, aminek megvannak az igen „komoly” okai. Jelenleg esik az eső, végre nincs sivatagi hőség, rá tudtam venni magam, hogy kicsit irogassak.

Az az érdekes, hogy az eseménytelen napok is eltelnek, valami apró történés mindig van. Megpróbálom sorra venni.

Egyrészt a töltés javítását nem tudtam megoldani saját kezűleg, nem a generátorokkal volt a baj. A végén ki kellett hívnom egy szakembert, aki 5 órát dolgozott, mire az általam valahogy összekalabulált kábeleket rendezni tudta, és lám, beindult a töltés. Szegény időnként igen csúnyán nézett rám, és a végén nem is kért nagyon sokat. Tehát a hajó végre ( egy hónap után) rendben van. Akár indulhatnék valamerre, de szél szinte nincs, és mostanáig vártam, hogy kiderüljön, jönnek-e vendégeim. Sajnos, most már biztos, hogy senki, ami a bizonytalan Covid helyzetet illetően érthető. A másik ( harmadik) ok, hogy várok egy kis csomagot otthonról, ami nem nagyon akar megérkezni.

Így tehát marad a strandolás, kikötői lötyögés, barátkozás ( te jó ég, hányszor leírtam már az öt év alatt ezt a mondatot).

Új barátom, Vili, szlovák, konkrétan kassai rendszámú autóval van, és egy régen itt parkoló, elég csúnya, lerobbant, gyakorlatilag üzemképtelen motoroson nyaral, ami nem az övé, hanem egy barátjáé, nem is ért hozzá, se vize, se villanya, például a telefonját is én töltöm. Persze külföldiül nem tud ( pár szót magyarul, és próbálkozik angolul is, de az még rosszabb), így a kommunikációnk igen érdekes, pl: Ide kupi kenyér,/ ha valami nem tetszik vagy nem jó: katasztrófa, / egyszer valamit pucovált a parton, azt mondja csisztics klinik. Milyen kórházat takarít? Aztán rájöttem, hogy rögtön fordította angolra, vagyis cleaning. Szóval igen vidáman vagyunk. Amúgy szigorúan vegetáriánus, nem iszik, nem dohányzik, és reggelenként meditál a fedélzeten ülve. De imádja a természetet, és persze Görögországot is.

Szolgálati közlemény: közben már az eső nem esik, hanem szakad, a szél is beerősödött ( ha nem is viharos), szóval jó, hogy itt dekkolok a szalonban.

Mint a mellékelt képekből látható, próbálkoztam egy kovászos uborkával ( végre kaptam apró, ha nem is az otthoni szőrösnek megfelelő ubit). Egész ehető lett.

Aztán a másik esemény, hogy az előző bejegyzésemben emlegetett (és általam nagyon megszeretett) kanadai fiatalok hétfőn vízre kerültek, és megbeszélésünk szerint elmentem asszisztálni nekik. A Paul valami hihetetlen munkát végzett, egyedül felújította a hajó vízvonal alatti részét, lecsiszolta, epoxival legglettelte, gélezte, alga gátlózta, tükör sima, szebb, mint az új. Mellesleg szerintem feleslegesen, igaz, ők nem fogják minden ősszel kiemelni. Lelkesen fotóztam nekik a vízre bocsájtást, de jellemző bénaságomra, hogy pont az a kép, amin Opal, a leányzó boldogságtól ragyogó fejét akartam megörökíteni, persze a kapkodás miatt teljesen életlen lett, nem is tartottam meg.

Együtt visszapöfögtünk Vonitsába, segítettem nekik első kikötésükben, teljesen átéreztem az izgalmukat, eszembe jutott, amikor annak idején, charteres életünk kezdetén, nekem is milyen stresz volt minden kikötés (néha még most is, ha a körülmények olyanok). Egyébként itt is egyből népszerűek lettek, gondolom a lelkesedésük és fiatalságuk miatt, meg aztán Paul rögtön a második délelőtt újra nagyot alakított. Vagy három hajó horgonyláncai keresztezték egymást, erre Paul addig búvárkodott, amíg kézzel, a víz alatt elrendezte őket. 3-4 méter mélyen, a 30-40-50 kilós horgonyokat! Kemény gyerek.

Végre sikerült lefotóznom mindenki kedvencét, a kikötő óriás teknőcét is, de kicsit mélyen volt, ezért a kép homályos, de mint látható, azért megtartottam.

Végül a kedélyeket felkavaró fő esemény. Kedden délelőtt megjelent egy murugya fiatalember az önkormányzattól, a mindenki által ismert Spíros (ő ua, aki annak idején Starcatcher fenekét javította meg sok másban is segített) kíséretében és tolmácsolásával, hogy akkor mostantól itt is fizetni kell a kikötésért, aztán majd lesz fejlesztés, áram, WC, stb. Na ezt már ismerjük máshonnan. Majd egyszer, talán. Azt is ígérték, hogy az évek óta itt rohadó roncsokat eltávolítják.

Lányos zavaromban és lustaságomban befizettem két éjszakát, persze azóta sem jelent meg a koma újra, egyelőre maradok ma is, ha mégis kötekednek, majd kimegyek horgonyra a kikötő elé. Amúgy nem drága ( az én méretemnek napi 7 Eur).

Ami igazán érdekes, a népek reakciója. Volt aki azonnal elment, egy német öregúr azt reklamálta, hogy nem volt előre bejelentve, meghirdetve, és a számlát vizsgálgatta nagy kritikusan. De a legfurcsábban azok viselkedtek, akik itt telelnek, vagy legalábbis hónapokat töltenek gyakorlatilag mozdulatlanul. Az egyik, egyébként teljesen szimpatikus, kanadai-máltai házaspár azon háborgott, hogy miért fizessen havi 200 Eur-t úgymond egy vízcsapért. Az nem jut eszébe, hogy milyen alapon járna neki ingyen egy egyébként nem éppen gazdag ország egyik legszűkösebb erőforrása, a víz, hónapokon keresztül? És nem csak főz meg mosakszik, hanem mossa, locsolja a fedélzetet, ha kell, ha nem. És nem ő az egyetlen ilyen. Szóval ellentmondásos dolgok ezek, minden esetre számomra szomorú, hogy egyik kedvenc helyem (sőt fő bázisom), ahol annyi időt töltöttem az évek során, már nem lesz ugyan olyan.

Vonitsa, 2020. július 27, hétfő

Valahonnan a múlt homályából előbukkan az öreg medve, ha még valaki emlékszik rá és olvassa is ezeket a sorokat, az előtt emelem kalapom és szeretettel köszöntöm.

Mint látható, ha némi késedelemmel is, csak Görögországban vagyok, tulajdonképpen már hetek óta, csak nehezen szántam rá magam az írásra, részben a lustaság és az azt fokozó kegyetlen hőség miatt, meg hát különösebb izgalmas eseményekről sem tudok beszámolni. Ez már a keltezésből is kiderül, hol máshol lennék, mint „második hazámban”, a kedélyesen provinciális Vonitsában, pontosan 17. óta, amikor Starcatcher vízre került.

De kezdjük az elején, természetesen a COVID ügyet sem kihagyva. Március közepétől, amikor beindultak a szigorítások, gyakorlatilag a lakásba zárva töltöttem pár hetet, unokáktól eltiltva, a 65 év feletti nyuggerekre szabott idősávban vásárolva. Aztán, amikor az időjárás engedte, levonultam Szelidre, kb hat hetet töltöttem ott. Az volt az igazi karantén, kilométeres körzetben egy lélek sem, csak Dunapatajra kerekeztem be pár naponként vásárolni. Teljesen jól éreztem magam, elvégre azt is szeretem, és az utóbbi öt évben nem voltam lent tartósan. Elfoglaltam magam olvasással, kicsit próbáltam a faház állagán is javítani ( festés), a kertet rendbe tenni, bográcsozni, stb. De egy idő után kezdtem unni, meg otthon a gyerekek is feloldották a látogatási tilalmat, szóval visszamentem Budapestre, elsősorban intenzív unokázással töltve az időt. Akkor még úgy gondoltam, ha kimarad ez a szezon, nem dől össze a világ, hiszen igazán sok hónapot töltöttem itt az elmúlt években. Úgy gondoltam, de közben lestem a híreket, a határnyitásokat, és elkezdett a fránya bárka, meg a tenger, meg a szokásos laza görög miliő hiányozni. Június végéig szabtam magamnak határidőt, végül július 3-án, pénteken indultam el ( bevallom, unokák csapatától elég nehéz volt elszakadni).

Görögország szárazföldi határai közül valami titokzatos oknál fogva csak a bolgár határ volt nyitva ( egyébként azóta is), tehát egyértelmű volt, hogy arra kell kerülnöm, kicsit ellenkező irányban Ion tengeri célomhoz képest, összesen kb 1.500 km. Alaposan felkészültem, szendvicsekkel, hideg teával, gyakorlatilag meg sem álltam, csak egyszer tankolni Szerbiában. Öreg Volvo gyönyörűen suhant, alig fogyasztott, igaz, megterhelve sem volt és nem is nyomtam neki. Szóval Nis-nél balra kanyarodtam, Szófia felé. Akkor már bőven délután volt, azt tudtam, hogy egy menetben nem tudom megcsinálni, meg éjszaka már régen nem is merek vezetni. Úgy terveztem, hogy még a görög határ előtt megállok valahol aludni, iszom egy rakiját, eszem egy sopszkát csevapcsicsával és hallgatom a törökös muzsikát, miközben a lefátyolozott Zulejka lejti táncát. Hát nem így alakult, meg kell vallanom, Bulgária nem lett a kedvencem, nyomorúságos, de nem a laza balkáni fajtából, inkább valami posztszovjet igénytelenséggel átitatva. Persze egyre fáradtam is, csak faltam a kilométereket Szófia után már kb déli irányban, sehol egy tábla, semmi információ. Aztán elfogyott az autópálya, egy vadregényes folyóvölgyben kanyargott az út, és egyszer csak egy falu közepén ki volt írva, hogy Greece. Határellenőrzés bolgár részről nem is volt, a görögök is csak a már otthon megszerzett Passanger Locator Form-ot nézték. Akkor már nem fordultam vissza, sőt megörültem, hogy végre Görögországban vagyok. De már esteledett, szemem majd lecsukódott, mi lesz az alvással? Közben egy jó kis vihar is kitört, lementem a pályáról ( ott már ismét volt) és a legközelebbi faluban próbáltam valami szállást találni, de mindenki csak a vállát vonogatta. Végül az autópálya mellett betértem egy wellness szállóba, gondoltam, kerül, amibe kerül, nem akarok éjszaka meghalni a pályán. Mellesleg nem is került olyan sokba ( 43 EUR reggelivel), és bevallom, élveztem a légkondit, a forró zuhanyt, a ropogós ágyneműt, a mágneskártyás szobaajtót, és persze egy sört a bárban. Azon csodálkoztam, hogy mi a csudáért építettek egy ilyen intézményt a semmi közepére, a sziklás, kopár tájba. Aztán a reggelinél kiderült: a vendégek zöme bolgár és román párok, családok. Nyilván ott is van, aki meg tudja fizetni, közel is van hozzájuk, és nekik ez már nyugat.

Másnap simán megérkeztem a bázisra, ahol nagy meglepetés ért. Abban reménykedtem, hogy a járvány miatt nem lesz tömeg, kevesebb nép, kevesebb hajó, semmi charter hordák. Hát nem! A bázison teljes volt a nagyüzem ( gyakorlatilag ide tolódott a szezon eleje), rengeteg olasz, de angol rendszámú autót is láttam, el nem tudom képzelni, hogy kerültek ide, otthon még úgy tudtam, ki vannak tiltva Görögországból ( persze közben változhatott).

A parton töltött két hét a szokásos módon, hajó rendbe rakással, takarítással stb telt, igen kényelmes tempóban.

Viszont érdemes elmesélni, megismerkedtem egy fiatal kanadai párral, Opal ( vagy Opel mint az autó, mondta ő maga) a leányzó, és Paul a fiú, mindketten harminc egy-két évesek. Pont a mellettem álló 40 lábas, szinte új hajót vették meg 85.000 EUR-ért, és azt tervezik, hogy körbehajózzák a mediterránt, esetleg az óceánon is átkelnek. Százszor leírtam, ez a blog nem a politikáról szól, de érdemes elgondolkodni rajta, gyakorlatilag gyerek fejjel, fizikai munkából ( végzettségük nem nagyon van) össze tudták spórolni azt az X százezer kanadai dollárt, amiből évekig remélnek hajókázni a világ körül. És nyitottak, jókedvűek, vidámak, a világról persze nem sokat tudnak, de a mi kelet-európai frusztrációinkból, rasszizmusból, gyűlölködésből egy csepp nincs bennük. Persze ők is panaszkodtak, magasak az adók Kanadában. Hát szörnyű lehet! Emellett jópofák, egyértelműen a lány a főnök és az ész, Paul a fizikai erő. Korábbi élete leginkább kite-szörfözésből, vitorlázásból, hegymászásból állt, amúgy ő Ausztráliában született. Folyamatosan pakolt, rámolt, takarított, fényesített, Opal instrukcióinak megfelelően, reggeltől estig, megállás nélkül. Nekem is sokat segített, ha valami erőkifejtésre volt szükség. Persze a puccos hajón is kiderültek problémák, szegények költik a rengeteg Eurót mindenfélére. Elvileg jövő hétfőn kerülnek vízre, azt még megvárom, nagyon drukkolok nekik.

Várok sajnos még azért is (amellett, hogy pokolira ráérek), mert Starcatcher előszörre semmi gondot nem okozott, de Vonitsába motorozva vettem észre, hogy nincs töltés a Perkins generátoraiból. Márpedig villany nélkül nem tudok működni ( motor indítás, horgony csörlő, hűtő, mint legfontosabbak). Jelenleg a helyi autóvillamossági szerelő bácsinál vannak három napja, remélem egy tisztítás, esetleg szénkefe csere vagy ilyesmi megoldja a dolgot.

Amúgy itt Vonitsában minden a régi, a helyiek, a néhány hajós cimbora, stb. Úgy eltelnek a napok, hogy észre sem veszem.

Hát ennyit elsőre, ha történik valami érdemleges, jelentkezem. Mondjuk még egy mérföldet nem vitorláztam, azért már jó lenne.

Hogy lesznek-e vendégeim, egyelőre teljesen bizonytalan, bár tervek vannak. Függ a járvány helyzettől, az utazási lehetőségektől, főleg a hazatérést illetően. Minden esetre reménykedünk.

Vonitsa, szeptember 7, szombat

Ismét rendesen le vagyok maradva a bejegyzésekkel, de állandóan az van bennem, hogy újdonságokkal nem tudok szolgálni. Ettől függetlenül, az előző hetekben azért meglátogattunk néhány említésre méltó helyet.

Augusztus 19-én, hétfőn érkezett V. Laci barátom a feleségével. A kedd és szerda elment némi szereléssel, karbantartással ( ki kellett cserélni pár vízcsövet, a tengervizes hűtökör tömítéseit, majd a biztonság kedvéért egy ékszíjat is). Ez nem hangzik soknak, de mint tudjuk, itt minden időigényes. Csütörtökön elindultunk délnek, és az „unalomig” ismert Meganissi csipkés öblében eltöltöttünk három éjszakát. Laciéknak kifejezetten az volt a kérésük, hogy nagy távolságokat ne tegyünk meg, lehetőleg városban ne kössünk ki, hanem legyenek nyaralós, fürdőzős, búvárkodós programok. Így hát a következő állomás a szintén sokszor emlegetett One House Bay volt ( Atoko szigetén, Ithaka és a szárazföld között kb fél úton). Atoko lakatlan, kicsi sziget, bár az öbölben van egy elhagyatott ház, innen a neve is. Sziklákkal övezett, nagyon vadregényes, ennek megfelelően igen népszerű is. Azért valahogy bepréseltük magunkat a rengeteg hajó közé. A fő attrakció a szigeten lakó kettő malac, talán félig vad, legalábbis a kaninak van némi agyara. Naponta meglátogatják az öblöt, túrják a kavicsot a parton, meg bele is fekszenek, fürdenek egyet a sekély vízben. Hogy kerültek oda, senki nem tudja.

Mivel élelmünk, vizünk fogytán volt, átmentünk a szárazföldre Astakosba, ott aludtunk egy éjszakát, és másnap kerestünk a falutól pár mérföldre egy újabb öblöt, ahol csak pár hajó horgonyzott. A parton egy elvileg egy szabad kemping működik, pár lakókocsi és motorcsónak tartózkodott ott, de semmi szolgáltatás nincs. Itt is jól éreztük magunkat, de másnap délután eléggé beerősödött a szél, úgy találtuk, hogy a horgonyon alvás nem lesz kellemes, tehát visszamentünk Astakosba. Összesen ezt a két éjszakát töltöttük kikötőben ( természetesen leszámítva a vonitsai első és a haza utazás előtti utolsó napokat).

Ezek után Kalamos szigetén, egy Port Leone nevű helyen csöveztünk még három napot. Ez is egy szép nagy öböl, valamikor volt benne egy falu is, de azt lerombolta egy földrengés az ötvenes években, és a lakosság elköltözött. Csend, nyugalom, kristálytiszta víz, rajtunk kívül néhány hajó parkolt, de bőven elfértünk. Lacinak még 2 db ( igaz, eléggé apró) halat is sikerült fogni. Aztán múlt vasárnap, átkelve a lefkadai csatornán, egy igazi örömvitorlázással ( 6-7 csomós sebesség, Starcatchertől igazán szép teljesítmény) érkeztünk „haza” Vonitsába.

Hétfőtől a következő egész hónapban lesznek vendégeim, így valószínűleg hanyagolom a blog írást, hacsak valami izgalmas esemény nem történik, vagy ha esetleg valaki rá szánja magát, hogy egy vendég bejegyzéssel gazdagítsa az én elég egysíkú írásaimat.

Amennyiben ezek elmaradnak, akár búcsúzhatok is idénre ( hajó kidaruzása október 10-én). Na majd meglátjuk, egyelőre maradok ennyiben, és mindenkinek köszönöm, aki figyelemmel kísérte tengerimedvét.

Vonitsa, augusztus18, vasárnap

Lassan kezdem magam utolérni, mármint a beszámolók sorra vételében. Holnap befejeződik egy hetes vonitsai lustálkodásom, érkezik V. Laci a párjával, kettő hétre.

Ez még szintén hetekkel ezelőtti történet, Peti fiamék ( és Luca unokám) látogatása július utolsó hetében. Elképzelhető az örömöm, amikor felhívtak, hogy eljönnek, ráadásul először Vonitsában ( vagyis inkább mellette az országúton egy ócska szállodában) foglaltak szállást, aminek külön örültem, meg kényelmessé is tette volna a dolgot. De egyrészt drágállották, másrészt valóban elég messze van a falutól, a tengerparttól. Így átváltottak Nidrire. Nidri a Lefkada sziget keleti oldalán, kb a közepén, Meganissivel szemben, attól pár mérföldnyire helyezkedik el. Bár sokszor elhajóztam előtte, de a látvány és a pilotban írtak alapján sosem vonzott, nem is voltam ott. Szerintem puccos, zajos, nagyon turistás hely, nagyon népszerű is. Na de ha a gyerekek oda vezényeltek, irány Nidri! Hétfőn érkeztek az új, BP-Aktio Ryanair járattal, az öreg Volvoval átmentünk Nidribe, én visszabuszoztam Vonitsába, és következő nap áthajóztam hozzájuk. Alapvető véleményem nem változott, de végül is nem egy rossz hely. Petiék elmondása szerint az apartman, amit béreltek, 5 perc sétára a kikötőtől, olcsóbb volt, mint az előző, a vonitsai, és teljesen kifogástalan, jó állapotú, ízléses, valószínűleg vadonat új, vagy frissen felújított. A kikötő ugyan fizetős, de 5 éjszakára, vízzel, villannyal együtt 58 EUR-ba került, ez igazán baráti, pláne egy ilyen felkapott, „Siófok” szerű helyen. Végül is kellemes napokat töltöttünk együtt, strandoltunk, kétszer is elkirándultunk a Katarafkes-vízeséshez, részben, mert ott nem 40 fok volt, részben Luca tudta élvezni a kávézóhoz tartozó játszóteret. Utolsó nap ( vasárnap) hajókáztunk is egy pár órát, Meganissire és vissza. Aztán én aznap este visszavitorláztam Vonitsába, majd hétfőn a gyerekek értem jöttek ( részben, hogy a Volvo is visszakerüljön, részben egy búcsúra) és délután kiszállítottam őket a repülőtérre.

Rögtön tovább is akartam indulni Korfura, ahova csütörtökön volt esedékes következő vendégeim érkezése, de akkora szél volt ( és szokás szerint szembe, vagyis nyugat-északnyugati), hogy csak kedden vágtam neki. Elég kemény menet volt, nem is a szél, hanem a hatalmas hullámok miatt. Reffelt nagyvitorlával és génuával krajcogattam ( már amennyire Starcatcherrel ez lehetséges), már délután 4 körül kb Paxi és Parga között jártam, amikor a génua egy pillanat alatt kettőbe szakadt. Másfél órát küzdöttem, mire leoperáltam, a viharfockot felszereltem, és úgy hánykolódtam tovább, minimális sebességgel. Persze este szokás szerint elállt a szél, végül valamikor hajnalban érkeztem Platariasba. Ott aludtam egy óriásit, aztán csütörtök reggel átmotoroztam Korfura, ahol már rendben várhattam a repülőtéren érkező vendégeimet.

Mint fentebb írtam, holnaptól újra nem leszek egyedül ( aminek nagyon örülök), de valószínűleg hanyagolni fogom a blogolást, előre is elnézést kérek.

Most kicsit keverednek az időpontok, mert az admin problémák miatt ez a bejegyzés csak a Facebookon jelent meg, és időben már régen túl vagyunk rajta, de a rend kedvéért, hogy meglegyen, ide is bemásolom pótlólag, hátha valaki még nem látta.

Vonitsa, júl. 21, folytatás

A V. család után érkezett MA barátom. Még otthon azt terveltem ki, hogy elhajózunk a Korinthoszi öbölben amilyen messze csak sikerül( én Kiatoig szerettem volna), ahol autót bérelünk, Andrást elvisszük Athénba, ahol repülőre száll hazafelé, ugyanakkor érkezik Marci fiam, akivel elkirándulunk Monemvasiaba ( kocsival) majd elindulunk vissza a „bázisra”).

Az eleje jól is indult, szokásos útvonal Korfu-Lefkada, át az elfordulós híd mellett, majd Meganissi-Vathi, és egy új hely, az Ithakával szemben lévő Kalamos sziget, ahol a kikötőben egy talpalatnyi hely nem volt, de lehorgonyoztunk a strand előtt, és egy szuper kis tavernát is találtunk.

Következő nap ( ez júl.1, hétfő volt) éppen bekanyarodtunk a Patrai öbölbe ( sajnos szél hiányában motorozva), amikor pokoli füst kezdett dőlni a kabinba a motortérből. Először nagyon megijedtem, hogy valami elektromos tűz, de „csak” a kipufogó dob durrant ki, amiben a füst és a hűtésre szolgáló tengervíz keveredik, tehát a füst mellett víz is jött be rendesen. Nem egy súlyos vagy veszélyes probléma, de így nem akartam tovább motorozni. A lényeg, hogy kb 24 órát lebegtünk szinte egy helyben ( éjszakára lehorgonyoztunk, mivel az egy lapályos vidék, csak 5-6 méter mély a víz). Én azt is kigondoltam, hogy ha eljutunk Trizoniáig, ott a nagy és üres kikötőbe be tudok manőverezni széllel is, maga a kipufogó dob cseréje meg nem nagy ügy. De hát ehhez szél kellett volna, Trizonia még kb 40 mérföldnyire volt.

És ekkor követtem el egy óriási hibát ( főleg a tavalyi hasonló eset ismeretében). Felhívtam a Messolongi marinát, hogy vontatást kérek. Hát azt ők nem, forduljak a rendőrséghez. És marha fejemmel fordultam. Kijött egy patrol-boat, rögtön adatfelvétellel kezdték, aztán odarendeltek jó messziről egy halászhajót, aki potom 400 EUR-ért ( András 700-ról alkudta le!!) bevonatott, de nem a marinába, hanem a kereskedelmi kikötőbe, ahol már 4 rendőr várt, rögtön beültettek a kocsijukba, minden papírommal együtt, és irány a port police irodája. Még a történethez tartozik, hogy számtalanszor elhaladtam Messolongi előtt, de a pilot-ban írtak és a táj alapján sosem kívántam odamenni. Hát jól éreztem, mintha nem is Görögország lenne. Lerobbant, mocskos, jellegtelen, nyomorúságos városka.

A port police-n pedig megkezdődött a sajnos már ismert procedúra. Maga az intézmény akkora épületben van, mint Budapesten egy kerületi kapitányság, rengeteg ember tesz úgy, mintha csinálna valamit, az akta hegyek szó szerint a plafonig érnek, és az egésznek van egy nagyon balkáni, vagy inkább ázsiai miliője. Újra elmondtam, hogy nem volt vészhelyzet, csak szél hiányában kértem vontatást, stb. De ez őket nem nagyon érdekelte, hosszasan adminisztráltak, újra felvették az összes adatomat ( meg a hajóét is persze, apám-anyám nevéig bezárólag). Áldottam az eget, hogy a DEKPA, tipaji ügyet elintéztem, - ld korábbi bejegyzést - mert az lett volna még a gáz, ha azok sincsenek). Mindent ezerszer lemásoltak, szóval folyt az ügyintézés. És a tavalyihoz képest jött még egy csavar: szerintük, mivel a hajó holland lobogót visel, a holland követségtől kell egy nyilatkozat, hogy ők megbíznak/vagy nem, egy szakértőt, aki kiadja a javítás utáni igazolást, hogy mehet tovább a bárka. Hiába könyörögtem, hogy talán ki kellene hagyni szegény hollandokat, mi közük az egészhez, de hajthatatlanok voltak, el is küldtek egy mailt a hollandoknak. Sőt azt is javasolták, hogy vegyem fel a kapcsolatot a magyar követséggel is. Kétségbe esésemben ezt is megtettem, és le a kalappal, ugyan segíteni természetesen semmit nem tudtak, de a hölgy, akivel beszéltem a konzulátuson, nagyon aktív és segítőkész volt, többször vissza is hívott, hogy rendben vagyunk-e.

Közben teltek az órák, kb 40 fok és por a kikötőben, majd másnap reggel lett, de semmi fejlemény, sőt ahányszor odamentem a port police-hez, elölről kellett mindent kezdeni, mert közben ugyi másik csapat volt szolgálatban. Kb 8-10-szer beszéltem a holland követséggel, persze ott is mindig mással, mire kiderült, hogy ők előző délután azonnal megválaszolták a görögök levelét, természetesen a nekem kedvező, elutasító tartalommal. Ezután már csak egy másolat kellett, amit a rendőrök orra alá dugtunk, nagyon boldogok lettek tőle, és hosszas keresgélés után megtalálták a saját rendszerükben a választ. Ha nem nyüzsgünk, felőlük még ma is Messolongiban ülnénk! Közben persze az új kipufogó dob megérkezett, beszerelődött, már csak a helyi – mellesleg pokoli ellenszenves - szakértőt kellett elkapni, aki „meglepő” módon spanban volt a rendőrökkel, és potom 250 EUR-ért kiadta a szükséges igazolást, sőt szerda estére a papírjaimat is visszaszerezte.

Csak hát veszítettünk bő két napot ( az anyagiakról nem is beszélve), így az én terveim dugába dőltek, maradtunk Messolongiban, jött az autóbérlés, szárazföldi kirándulás, athéni repülőtér, sőt Marcival a monemvasiai kirándulást is megcsináltuk.

Ezek után már csak békés csalinkázás volt hazáig, Ithaka, egy új hely a szárazföldön Astakos, újra Kalamos, két éjszaka horgonyon az imádott Meganissi „csipkés” öbölben, stb.