Vonitsa, augusztus 13.

Ismét Vonitsában, és ismét nagyon régen nem jelentkeztem. Ennek egyik oka, hogy valamiért nem tudtam belépni a blog admin felületére, és ez eléggé kedvemet szegte. A másik, hogy folyamatosan voltak vendégeim ( először Peti fiamék, utána a már harmadszor velem hajókázó Szilvék ausztráliaia magyar barátaikkal), és olyankor nem igen van idő a bloggal bíbelődni.

Mai témám viszont még kapcsolódik az ominózus Messolongi-i eseményekhez. Mint írtam, részben az időveszteség, részben az elkeseredés miatt szárazföldi kirándulásokkal vigasztaltuk magunkat, két és fél nap alatt több, mint 2000 km-t tettünk a bérelt autóba, igaz, ebben benne volt az athéni repülőtéri menet is.

Az első állomás Nafpaktos volt, ami a Korinthoszi öböl elején, az északi oldalon, a nagy Rion hídtól kb 5 mérföldre fekszik. Már az előző években is emlegettem, szerettem volna meglátogatni, de pici, sekély vizű kikötője eléggé problémás, tavaly egyszer nagy óvatosan bemotoroztunk, de végül nem tudtunk kikötni. Most autóval végre sikerült „kipipálni”. A hely valóban hangulatos, fekvése festői, a felette lévő hegyen „természetesen” található egy nagy vár (rom), azt is megmásztam, de a fő attrakció maga a kikötő a falak közötti, várkapu szerű bejáratával, és a mellette lévő, apró óvárosi rész, ami jelenleg gyakorlatilag egy egybefüggő kávézó-taverna. Mi más lenne Görögországban! Meglepő módon van egy mecset is, de az zárva volt.

A név, Nafpaktos, önmagában nem mond semmit, de itt zajlott 1576-ban a lepantói csata, amikor az egyesült keresztény/nyugati flotta ripityára verte a török hajóhadat. Ez volt az utolsó, gályákkal vívott tengeri ütközet ( több száz gálya mindkét oldalon), és a nyugati oldalon tényleg ott volt mindenki ( spanyol, francia, genovai, velencei, máltai, szerb (!!), Habsburg, stb). A leghíresebb résztvevő pedig maga Cervantes, neki külön emlékműve van a kikötőben, de a többi harcoló félnek is van egy-egy, saját nyelvű emléktáblája.

Szóval imigyen egy régi vágyam teljesült, egyedül a hőség nehezítette a helyzetet, mert a közel 40 fokban, a napon sétafikálni nem volt valami kellemes. Mellesleg az időjárás jelenleg is hasonló, szél ellenben alig van, délutánonként pár órára egy kicsi.

A mellékelt pár kép, ami nem Nafpaktos, már hazafelé készült, illetve időközben kapott a hajó egy új, erősebb horgonycsörlőt is.

Aktio/Ionion marina, jún. 17, hétfő

Tegnap, vasárnap, végre elhagytam Vonitsát, és egészen a bázisig elpöfögtem, ahol szerencsére be tudtam férkőzni a sólya mellé a parthoz. Végre feldughattam a gépet a 220V-ra, mert lassan már egy hónapja nem kaptak az aksik parti táplálékot. Na meg a régen esedékes, porszívós, alapos nagytakarítást is meg tudtam csinálni. A kánikula itt is beindult, a napon képtelenség megmaradni, és sűrűn kell a tengerben is mártózni. Nehéz, kemény szolgálat! Valamiért olyan gyermekes öröm fogott el, hogy le is fotóztam Starcatchert a sólya mellett, mintha akkora esemény lenne.

De a mai bejegyzés témája nem az én „izgalmas” életem, hanem új barátom, Jean-Michel. Minden szezonban fűződnek kapcsolatok, amiknek aztán persze semmi folytatása, idén úgy látszik JM lesz a főszereplő.

Még áprilisban kezdődött, itt a sólya mellett. Egy sportos trimaránnal érkezett, segítettünk neki kikötni, meg elektromos kábelt adtunk kölcsön. Zsolnai Gabival persze magunk között gúnyolódtunk, mert a kataramán, trimarán nem tradicionális hajó, csúnya stb. Gabesz az urat elnevezte Belmondonak, a megjelenése alapján. Aztán többször találkoztunk, Korfun, és főleg Vonitsában. Kiderült, hogy a kigúnyolt kis trimarán egy versenygép, belül pedig teljesen komfortos és nagyon praktikusan van kialakítva, felszerelve, nem véletlenül, skandináv, pontosabban dán termék, a típusa Dragon Fly, és persze az ára is megvan, pedig ő is használtan vette.

Maga Jean-Michel 60 éves, születése szerint francia, élt és hajókázott a Karib-tengeren, Tahitin, egyéb, volt francia tengeren túli gyarmatokon, de az USA-ban is. Igazi öreg hippi, füvezik is, de közben nagyon fantázia dús üzletember is. Harminc éves kora körül Costa Ricában telepedett meg, vásárolt egy csomó földet ( hogy tőkéje miből volt, arra nem derült fény), majd részben ingatlanfejlesztéssel kezdett foglalkozni, de a fő projektje a teakfa ültetvénye, aminek persze évtizedek kellettek, mire a fák kivágható méretűek lettek. Az egész világra exportálja, közben építi és árulja a földjein lévő házakat. Nem is lehet szegény, de egyáltalán nem felvágós vagy nagyképű, igazi bohém, aki meg tudta valósítani álmait. És miért Costa Rica? Az nálunk nem nagyon közismert, hogy a sok zűrös és nyomorult közép-amerikai ország között CR kivétel. Működő demokrácia, nincs nagy szegénység, és ami nekem pl. a legszimpatikusabb, nincs hadserege. Nem véletlen, hogy egyre népszerűbb, Jean-Michel szerint rengeteg külföldi is ott telepedik le, kezd felkapott hely lenni, igaz, ezzel párhuzamosan drágul is és kezdi érintetlenségét is elveszíteni, de hát ez sajnos mindenhol így megy.

Szóval ezekkel meg persze vitorlázós storykkal tengettük elmúlt napjainkat. Aztán holnap reggel, kitakarítva, megtankolva árammal és vízzel, most már Isten bizony indulok Korfura, már csak kettő és fél napom maradt a Valachi családot szállító repülő érkezéséig.

Vonitsa, június 10.

Miután Gábor történeteinek vége, még tartozom egy beszámolóval. Mint tudjuk, én elég lezser vagyok papírok, okmányok, egyáltalán hatósági ügyek vonatkozásában. Azt tudom, hogy létezik egy DEKPA nevű dokumentum, ami elvileg a görög vizeken való tartózkodásra jogosít, ki-belépéskor le kell pecsételtetni a rendőrséggel, meg elvileg azon igazolják a kikötői díjak megfizetését. Na most én nem lépek se ki, se be ( na jó egyszer voltam Olaszországban), a kikötői díjakat pedig magáncégek vagy az önkormányzatok szedik. Szóval szerintem totál felesleges, és valószínűleg a „rendszerváltás” – EU csatlakozás előtti időkből maradt fenn. Minden esetre, tőlem az elmúlt 4 év alatt a kutya sem kérte, vagy ha igen, mondtam nekem olyan nincs, kicsit hümmögtek, aztán kész. A helyzetet idén még fokozta egy, a külföldi vitorlásokra vonatkozó új adó ( afféle luxusadó ), na ennek befizetését viszont keményen ellenőrzik.

A hosszú bevezetőből sejthető a story. Ithakán voltunk Gáborékkal ( bő két hete kb), amikor megjelent a coast gard, és sorban kérték a hajók papírjait. No DEKPA, semmi adó befizetve, na fáradjak be szépen az irodájukba. Amúgy a hajóknál mozgó két koma teljesen barátságos és kedves volt. Az irodában viszont egy pult mögött álló nagy darab, afféle ügyeletes alaposan kiosztott, mert a törvényeket be kell tartani ( jogos persze), és 1000 EUR büntetés a DEKPA hiánya miatt, meg 400 ( vagy fordítva) az adó be nem fizetése miatt, azon felül, hogy mindkettőt azonnal el kell intézni. Mondtam OK, intézzük, de én ezeket a büntetéseket nem akarom és nem is tudom befizetni, tőlem le is tartóztathatnak, börtönbe is dughatnak. Szegény öreg kelet-európai nyugger vagyok, ötödik éve itt töltöm a nyarakat, imádom az országot, itt költöm a pénzem, stb. Persze mindezt nagyon udvariasan és alázatosan előadva. Erre még keményebben leordított, nem azért vagyunk itt, hogy alkudozzunk, és én ne szórakozzak vele, várjak kint az utcán. Jó sokat vártam, közben a vásárlásból hazatérő Gábor és István is meglátogatott, majd az a kettő, akik a hajónál is voltak, behívtak és leültettek egy irodában. Újra előadtuk kölcsönösen ugyan azt, papírok még nem töltődtek ki, a két koma suttogva tárgyalt ( mintha érteném). Látszott, hogy puhulnak, és az a dilemmájuk, hogy egyrészt nekik be kell tartatni a szabálokat, viszont azt is éreztem, hogy nem akarnak nagyon rosszat nekem. És természetesen mi lett a megoldás? Újra kihívott a nagy darab az utcára, és javasolta, hogy másnap korán reggel tűnjek el, mielőtt jön a váltás, és amolyan vicces-kedve hozzátette, hogy ő 117 kg, és megtalál, ha nem így lesz. A végén még kezet is ráztunk, én persze mindent megígértem, megköszöntem, és reggel korán le is léptünk.

Ezt imigyen megúsztam, de látszott, hogy nem sumákolhatom el a dolgot a továbbiakban, főleg az adó miatt.

Így aztán, Gáborék távozása után gyorsan visszajöttem Vonitsába ( mellesleg szuper jót vitorlázva, egy rövid éjszakai horgonyzással), beültem Volvo-ba és átmentem Aktio-ba, a bázisra. Láttam ott egy hirdetést, ami bizonyos Sonja nevű hölgy ezekkel az ügyekkel kapcsolatos szolgálatait ajánlotta. A bázis kisbuszával átmentem Prevezába, hogy felkeressem Sonja irodáját, ami „természetesen” a Port Police melletti utcácskában van. Már a buszban feltűnt, hogy disztingvált német és skandináv háziasszonyok az okos telefonjukat nyomkodják, próbálnak a helyi adóhatóság vonatkozó oldalára belépni, hogy az adó ügyében regisztráljanak. Mindenkinek második szava vagy a DEKPA, vagy a az adó volt ( angol rövidítése TPP, és egységesen „tepaji-nak becézik, havi díja van, és a vízen tartózkodás idejére kell fizetni, télre nem, viszont előre. A végén én a június-szeptember időszakot fizettem be, mellesleg a Starcatcher méretű hajóra nem vészes összeg). Ekkor már mulattam a dolgon, láttam, nem csak az én problémám ez. Aztán Sonjánál már pörögtek a dolgok, pedig jó sokan voltunk, a kisasszony huncutul kacarászva beszélt egyszerre három nyelven és főleg kacarászva seperte be az EUR-okat. Imigyen másnapra, megszabadulva összesen 250 EUR-tól ( új DEKPA, adó és Sonja munkadíja) gazdagabb lettem egy vastag dossziéval, egy része, de csak egy része, szerepel a mellékelt fotókon.

Egyébként semmi újság, végre nyár van ( kicsit nagyon is, hasonlóan mint otthon), ápolgatom a hajót, boci fenekét újra javítottam, sokkal alaposabban, mert az áprilisi gyantázásunk egyszerűen levált.

Megismerkedtem egy osztrák házaspárral ( Günther és Éva), jókat beszélgettünk, tzipuróztunk, Günthernek igazi Ferenc-Jóska bajusza van. Valahogy velük kölcsönösen sokkal jobban megtaláltuk a hangot, és sokkal kedvesebbek, mint az angolok stb. Hiába, a szomszédság, meg a Monarchia emléke! Vagy egyszerűen csak kedves, közvetlen emberek, mindketten nyugdíjas tanárok.

Sok hírem a következő napokban nem lesz, 20-án újra Korfu, érkezik Valachi család.

Aktio, június 5.

Dél volt, sütött a nap úgy fújt a szél, ahogy kell. Egész úton vitorlával, szinte nyílegyenesen haladtunk Pargából Lakka felé. Kora délután futottunk be az öbölbe. Alig egy hete jártunk itt utoljára, akkor harminc hajót láttunk itt vesztegelni, ezek száma mostanra megduplázódott. Itt is beindult az idény, az azonban feltűnő, hogy mennyivel többen vitorláznak a Kefalonia környéki vizeken, mint errefelé.

A tömeg ellenére Lakka békés volt, itt már többen úsztak-strandoltak, mint eddig bárhol, még egy kormorán is meglátogatott minket!

Szerda reggel kicsit borongós, szélcsendes időre ébredtünk. Utolsó „menetünk” Korfuba sajnos végig motorral zajlott. Megérkezve a vár alatti magánkikötőben vetettünk horgonyt. Janek tavaly még ingyen parkolhatott itt, most azonban alig feszült meg a kikötőkötél, máris megjelent egy termetes úr, aki tagsági igazolványt, vagy pénzt kért a kikötőhasználatért. Természetesen csak az utóbbival szolgálhattunk.

Újra bejártuk az óvárost, a legénység megvette ajándékait az otthoniaknak. Az esti búcsúvacsora kiválóan sikerült, Gábor megállapította, hogy az idei gasztronómiai élményei teljesen átírták a korábbi rossz tapasztalatai emlékét. Kiadós séta után tértünk vissza a hajóra. Recinával koccintottunk, elpöfékeltük a búcsú cigit, véget ért a kaland.

Csütörtökön Janek már a jövőre figyelt: vásárolt egy új vízpumpát, net hozzáférhetőséget. Gábor utoljára úszott, majd ronda esős időben útnak indultak a repülőtérre. A kapuk lassan nyíltak, a gép mégis pontosan indult, pontosan érkezett. Budapesten az első hír, ami a legénységet fogadta a Hableány turista hajó tragédiája volt. A döbbenetes hír megerősítette az addig is tudott evidenciát:

.. a víz az úr!”, a hajósnak minden másodpercben észnél kell lennie, tisztelnie kell az elemeket és a hajóstársakat is!

PS by Janek: mivel a közös fotókat már ellőttem, a mellékeltek ma készültek Prevezában, ahol a korábbiakhoz képest töméntelen mennyiségű hajó parkolt, köztük egyik kedvenc klasszikusom is. A prevezai kirándulás okáról külön beszámoló készül.

Blogger megjegyzése:sajnos ehhez a részhez már nem jutott kép, már a búcsúvacsorát is előttem tegnap.

Bármilyen hihetetlen a vitorlázás fárasztó móka. A tenger, a nap, a szél, a hajó ringása kiszívja a puhány városiak energiáit. Ezért a csipkésöböl beli lazázás: úszás, napozás, olvasgatás nagyon is ráfért a legénységre, de hétfőn, 05. 27-én mégis indulni kellett.

Az időjárás ismét megfordult: az eddigi napsütést, éjszakai eső váltotta, amely induláskor is hol csepegett, hol elállt, hol újra rázendített. Ilyen körülmények között reggel 9-kor, nem esett nehezünkre búcsúzni a csodaszép, és egyben pihentető öblünktől.

A napi penzum jelentősnek tűnt, Pargáig akartunk elhajózni lehetőleg csak vitorlázva és persze vágytuk a napsütést is. Előbbi reményeink meg is valósultak, hol kisebb, hol nagyobb szélben elfogadható tempóban haladtunk az előző nap felkorbácsolt tenger meglehetősen nagy hullámai között. Bizti ami bizti viharruhát öltöttünk, sárgában-kékben pompáztunk, de nem is áztunk át!

A Nap olykor- olykor kisütött, de utunkat végig sötét felhők kísérték. Néha úgy sejtettük, hogy a hátunk mögött zuhog az eső, de szerencsére nem ért minket utol az égi áldás. A csatornát –akárcsak odafelé- most is jókor értük el, a híd elforgatása előtt még tankolni is tudtunk a marina benzinkútjánál. Öt óra körül Janek úgy döntött be kell kapcsolnunk a motort is, hiszen a pargai öböl meglehetősen nyitott a nyílt tenger felé, tehát éjszakai nyugalmunk érdekében alaposan meg kell válogatni kikötőhelyünket. A terv az volt, hogy halászhajókhoz kötjük magunkat. Ehhez a manőverhez azonban elengedhetetlenek a jó látási viszonyok, tehát napszállta előtt meg kellett érkezzünk. Haladtunk is rendesen, kellemetlen csak az volt, hogy a hátszél folyamatosan felénk irányította a kipufogó gáz szagát és ez a tömény dózis kellemetlen fejfájást okozott az illatokra érzékeny hajószakácsnak. Persze minden kellemetlenség előbb-utóbb véget ér, most sem történt, másként és fél nyolc körül szemünk elé tárult a vágyott öböl. A vár rombástyáján lengett a zászló, elhajóztunk sziklákra épített kis kápolnácskák mellett. Ezek a picike fehér kegyhelyek alighanem szerencsétlenül járt halászok, hajósok emlékhelyei lehetnek.

A valóban alig védett öböl bal sarkában egy hatalmas sziklákkal övezett móló sarkán éppen egy kikötőhely volt még. Potenciális szomszédunk segítségével ide kötöttünk. A horgony jól fogott, a sziklákhoz erősített köteleink is megfelelően feszültek, de a vízből kilátszó hatalmas kőtömbök látványa egyáltalán nem nyugtatta meg a kapitányt. Végül az átkötés mellett döntöttünk. Alig közelítettük meg a kiszemelt halászhajókat, a máskor segítőkész halászok ezúttal elhajtottak minket. Nem maradt más megoldás, távol a parttól végül horgonyra kötöttünk. A tenger felőli erős hullámzás nem csökkent, így hajónk folyamatosan imbolygott-rázkódott, forgott. Sejtettük, hogy nem ez lesz életünk legnyugodtabb éjszakája. A vacsoránkat kivételesen cook pit helyett a szalonban költöttük el. Tányérjaink csúszkáltak, sótartónk, mustáros üvegünk csinos röppályákat írt le.

Búcsú ciginket – a hajórendnek megfelelően- már a szabadban füstöltük el. A zászlós és - az öblöt övező másik hegyen álló – kivilágított várak látványa, a pargai házak, tavernák sziluettjeinek képe feledtette a hánykolódás kellemetlenségeit. Az éjszaka a várakozásoknak megfelelően alakult, senki sem tudott rendesen aludni, reggel viszont szikrázó napsütésre ébredtünk.

Úsztunk frissítésként, a kapitány „bocira kapott” és partra szállt mobil internetet és kenyeret vásárolni. Net elérhetőségünk nem lett, de a kenyér mellé pompás sajtos-sonkás leveles tésztás reggelit kapott a legénység. Reggelink végeztével felhúztuk a horgonyt és a továbbra is kitartó napsütésben útra keltünk.

Az a vicc az indulásunkban, hogy a pargai éjszakázásnak egyetlen oka a másnapi partraszállás, frappé ivás és főként a vár megmászása, az ottani panoráma kiélvezése volt az oka. Hát ebből nem lett semmi! István és Gábor a nyugtalan éjszaka után úgy döntött kihagyja a „hegymászást”. Testük, lelkük nem kívánta a gyaloglást. Janek tehetetlen volt, parancsba mégsem adhatta a túrázást, tehát a Starchatser elindult a csapat utolsó előtti útjára a kb, 14 mérföldnyi távolságban fekvő varázslatos Lakka felé.

Következik majd az utolsó: Lakka, Korfu, repülőtér.

Vonitsa, június 3. hétfő

Itt a folytatás, és egy szolgálati közlemény: folyamatosan esik az eső, éljen a görog nyár.

24-én pénteken megkezdtük második hetünket. Ithakát magunk mögött hagyva csendesen csurogtunk délutáni célunk, ismét Meganissi felé. Ezúttal nem a már ismert kikötőben akartunk éjszakázni, hanem az ahhoz közeli, nagyon kedvelt, Janek által vese vagy csipkés öbölnek nevezett idilli helyen, ahonnan Vathi faluja pár perc séta a dombon át.

Az első állomás azonban nem a kikötőnkül szolgáló öböl, hanem az odaútban kihagyott barlang volt. Süt a Nap, csendes a tenger mi baj származhatna a "barlangászatból"!- mondta István. Gábor sem gondolta másként, de a bocival való nem túl baráti viszonya miatt mégis ódzkodott a kirándulástól. Persze győzött benne a kíváncsiság és mire a helyszínre értek döntött: Istvánnal tart. Leeresztették a sajkát, István szállt be -gond nélkül- elsőnek. Következett Gábor. Próbálta betartani az útmutatásokat, de részben nem túl acélos térde, illetve pocsék egyensúlyérzéke miatt egyszerre azt vette észre, hogy bár egy lába már a bociban, másik még a levegőben, a csolnak pedig egyre távolodik a hajótól és főként annak létrájától, melybe részben kapaszkodott, részben a vízi járművet igyekezett visszahúzni. Az eredmény sejthető. Eljött az a pillanat amikor el kellett engedni a létrát. És akkor... tocccs! Szerencsére a szemüvege a fülén maradt, mezítláb lévén a cipője szárazon várta a hajóban, egyetlen vesztesége néhány szétázott cigaretta lett. Viszont kiderült, hogy a tenger vize nem is olyan vészesen hideg! István meghódította a barlangot, megszemlélte a turisták által épített kőoszlopokat, majd visszatért.

A barlangi kaland után csendesen csurgó hajónkon ebédeltünk, majd ismét krajcolgatva haladtunk terveink szerint a két éjszalkára otthont adó öblünk felé. István pótlandó a reggeli alváshiányt aludni tért. Ezalatt Janek pompás navigációval megelőzött egy jóval előttünk haladó hajót. A vesztes az öbölbe csak azért ért be előttünk, mert István álmára való tekintettel nem akartuk bekapcsolni a motort, tehát csalinkáztunk egy kicsit. Mindenesetre a bejárathoz mi értünk előbb.

Aztán befutottumk az öbölbe, horgonyt vetettünk, a tattot parti fákhoz kötöttük, és úgy éreztük ebbe az öbölbe hazajöttünk. Áldottuk Janek eszét, hogy ezt a helyet találta szombati pihenőnk helyszínének! Nem is volt más hátra, mint a "vízpróba". A tengerbe ereszkedés váratlan eredményt hozott! Ha hideg is a víz, itt az öbölben sportolásra és mosakodásra egyaránt alkalmas.

Este átmásztunk a dombokon Meganissi Vathiba tavernát keresni. A bájos házak ismerősként fogadtak és korcsma kiválasztása sem volt kétséges, egy helyen kínáltak sült bárányt és István és Gábor éppen erre az ínyencségre vágyott. A vacsora pompás volt, a hazatérés annál kevésbé. A kikötőből először meg kellett mászni a dombot, mely ebben az esetben hegycsúcsnak tűnt, de a nehézségeknek krakszlizásunk, csak első felvonását képezte. A gerincen néhány lépés után le kellett térni a "kövesútról" és a partot egy meredek sok gyökérrel, szúrós bokrokkal szegélyezett mára elég romos állapotban leledző ösvényen lehetett megközelíteni. Lámpánk volt, megúsztuk. A jó boci sem borult fel Gáborral, hamarosan bodorodhatott a csillagos ég felé az esti búcsúcigi kellemes füstje.

És eljött szombat. Addig aludtunk amíg jól esett, kb fél tízig. És azután gyönyörű csendben, pompás napsütésben "elgurult" a nap. Janek szerelt ezt-azt, István mosott és elszenvedett egy mostanra szerencsére leapadt darázscsípést. Gábor főzött, Janek és István bevásároltak, és a helyi regula szerint mindenki betartotta a sziesztát. Délután Janek észrevett egy tengeri csillagot, majd mellette egy kagylóhéjat. A csillagot csak nézni akartuk, de a kagylóhéjat István megkísérelte kihozni a mélyből. Kétszer "futott neki", de nem sikerült. Talált helyette viszont egy másikat és azt ügyesen a felszínre is hozta. A nap fénypontja volt amikor Janek azzal állt elő töltsük itt még a vasárnapot is! Itt is töltöttük. Úsztunk, ettünk, olvastunk.

Szavazni nem tudtunk, de reméljük olvasóink megtették odahaza nélkülünk is!

A mellékelt képek már a visszaúton ( Lakka öböl újra) és az utolsó napon Korfun készültek.

Vonitsa, június 1.szombat

Idő, áram hiánya és mindenféle események miatt csak most adom közre Gábor igényes írásművét, ami a kb 10-12 nappal ezelőtti kalandokkal folytatódik. Íme:

Hétfőn este Lakkában a napszállta a világítótorony mellett ugyanolyan szép volt, mint öt éve. Volt néhány perc, amikor a vörös napkorongot középen kitakarta egy felhő, és úgy nézett ki, mint egy hamburger. Két nappal később Kefalonia hegygerincét pedig úgy vágta ketté egy hosszúkás égi bárány, hogy az meg egy hotdogra emlékeztetett.

Kedden reggel a tervezett kilenc órakor, mérsékelt széllel, de a kikötőből való kimotorozás után, szerencsére vitorlázva kezdtük az utat. Hol gyorsan-hol lassabban haladtunk, de hát többé-kevésbé ráértünk. A nap szépen sütött, élveztük az utat. Úgy számoltunk, hogy a lefkadai csatorna bejáratát 7 óra előtt egy kicsivel fogjuk elérni. Fél öt felé meglepően közel kerültünk a célponthoz és Janek bekapcsolta a motort. Ennek az a jelentősége, hogy a csatorna bejáratnál húzódó felnyitható, fordítható pontonhidat minden órában, 5-10 percre nyitják meg a hajók előtt, különben folyik rajta az autóforgalom. A motor brummogásának beindultától megkezdődött a küzdelem az idővel. Az eddigi ráérős lötyögés helyett "hasítani" kellett és bízni benne erősen, hogy pontosak leszünk, mint egy vőlegény/menyasszony az esküvőjén. Néha kissé aggódtunk, talán előbb kellett volna a szeleket megsegítendő bedurrantani a motort, ám végül nem hagyott el a szerencsénk, hat előtt néhány perccel a szigetspiccen álló várrom előtt találtuk magunkat. Láttuk a hidat szokásos forgalmával, nem messze pedig egy nagy marina hihetetlen mennyiségű árboctengere imbolygott a szélben. Kár volt izgulnunk, a híd méltóságteljes elfordítására jóval 6 óra után került csak sor. Elsőként motoroztunk be a csatornába, amit kb. 40 perc alatt szeltünk át. Kiérve, jól látszott Onassis hajdani szigete, amit ő a görög államra hagyott, az pedig nem volt rest azt eladni egy orosz milliomosnak. Engem megborzongatott a kvázi történelem, Kenedy özvegyének egyik fix tartózkodási helye mellett hajóztunk.

Utunkat ismét csak a vitorlák segítettek és a motor csak a kikötési manővernél bőgött fel újra. A 45 mérföldes napi penzumunkat kb. este nyolcas kikötéssel teljesítettük Meganissi Vatiban. Itt lehet vizet, üzemanyagot, áramot vételezni, itt vannak a boltok és a tavernák.

- Na a mai teljesítményünkkel meg vagyok elégedve! jelentette ki a kapitány és bár a Gaiosból Lakkába történő átmotorozástól eltekintve István és Gábor az előző napok vitorlázásaival is teljesen elégedettek voltak, abban egyetértés született,eddig ez volt eddigi legjobb-leghosszabb-legnapsütésesebb vitorlázás.

Szerda reggel, ismét a megbeszélt időben ezúttal tízkor hagytuk el a kikötőt. Előtte megnézhettük a helyi hulladékszállítás rejtelmeit. Először jött egy forgó kefés locsoló autó kevés vizet használva és nagy port keverve, majd a szemétszállítók. A parton három kukás szekrényke áll. Gombnyomásra a szekrények felemelkedtek, a konténerek kibújtak földből, majd tartalmukat a kukásautóba ürítették, visszatolták a helyükre és pillanatok múlva ismét elnyelte őket a föld.

Janek még megvette a péknél eddigi legfinomabb kenyerünket, majd szélbe álltunk és elindultunk Kefalonia felé. Először ismét egy csatornát szeltünk át. Ennek végén egy barlang tátja a száját és várja, hogy csónakokkal, de akár kishajókkal megtekintsék belűlről a kíváncsi tengerjárók. Meglehetősen hullámos volt a tenger, a Nap felhőpaplan mögé bújt, úgyhogy úgy határoztunk a barlang termének megtekintését a visszaútra hagyjuk. Kiérve a csatornából balra feltűnt Gábor vágyott úti célja Ithaka, jobbról pedig a "nyílt tenger". Borongós idő, ide vagy oda, gyönyörű volt.

Ezen a napon még nem Ithaka volt az cél. Janek meg akarta mutatni vendégeinek Assos kikötőjét, egykori velencei erődjének romjait, és nem utolsó sorban az onnan látható panorámát. Az e napi út nem volt hosszú, háromra már ki is kötöttünk. Az első meglepő látvány az volt, hogy a borongós idő és az előző napokban csak térdig való besétálással tesztelt, jéghidegnek minősített tengerben ketten is fürödtek. Az tán túlzás, hogy pancsoltak, de mindenesetre perceket töltöttek a vízben.

Gyors ebéd után elindultunk a várba. A várba meglepően kellemes szerpentin út vezet fel. Kanyarulatainál hol az öbölre, hol a tengerre nyílik fantasztikus kilátás. Az erőd bejáratának kapuja megmaradt épségben, innen tudható, hogy az objektum 1716-ban épült. Falai mára leomlottak, egy-egy oszlop, bizonytalan funkciójú épületelem dacol máig az idővel és tolja arrébb elmúlás határidejét. A konzerválással láthatólag nem foglalkoznak. Az egyik hajdani bástya alatt, de már jócskán a hegyoldalban megrozsdásodott ágyú hever a bokrok között, pontosan ugyanolyan fajtájú, de ép párja jobban járt: az öböl partján,a szokásos háborús emlékmű mellett szegezi torkát a tenger felé. A kilátás Janeket igazolta, legalább másfél órán át néztük valóban lenyűgözve. István és Gábor először látták, de teljesen értették Janeket, aki sokadszorra sem tudott betelni a látvánnyal.

A várból lesétálva végre sort lehett keríteni a Gábor által beígért ouzo elfogyasztására, mellyel a két szombati szerelőt: Istvánt és Janeket akarta kompenzálni a fárasztó és végül sikeres reparációért. A kávézó az említett ágyú mellett az öböl partján áll, hőseinken kívül csak egy helyi pár ücsörgött a teraszon. A férfi úgy festett, mint az idős Durell, akinek Családom és egyéb... c. könyvét Gábor éppen most hozta el a hajókönyvtárba. István nem szerette meg az ouzót, hideg is lett, relatíve korán tértünk nyugovóra.

Május 23-án, csütörtökön elkezdődött a visszaszámlás. Port Assosból Ithakára indultunk és ez bizony már a korfui irány. Eltelt az első gyönyörű hét. Induláskor persze még nem tudtuk, hogy e nap ezen felűl is mlékezetes lesz. Ráérősen húztuk fel a horgonyt, alig 15 mérfölde hajózás várt ránk Ithakáig. Napsütéses időben, közepes szélben indultunk el, hamarosan elértük az Ithaka és Kefalonia között húzódó csatornát. Cikk-cakk vonalban kellemes szélben "utaztunk". A sziget csücskéig vitorlázásunk maga volt a nyugalom és béke. A spiccnél megfordulva minden megváltozott. Hatalmas szembeszéllel, jókora tarajos hullámokkal találtuk szembe magunkat. A sebességünk Istvánnak és Gábornak jelentősnek tűnt, a valóságban alig haldta meg a korábbi leggyorsabb kb. 6 csomót. Mint Janektól megtudtuk, a hatalmas hullámzás csalta meg érzékeinket. Mindenesetre a szél és a hullámok elégségesnek bizonyultak ahhoz, hogy motorral is megsegítsük haladásunkat. Krajcolgatva, mintegy két órát küzdve az elemekkel végül csak befutottunk Odüsszeusz kikötőjébe, ahol fejünk fölött magasodott a hegy ahol -ha ő élt vola- palotája állhatott volna. Volna, volna... Én mindenesetre meghatódtam, hogy itt lehetek. Az öböl, Ithaka "fővárosa" az eposzhoz kapcsolódó misztikum nélkül is szép. Hegyek, zárt smaragdvizű öböl, színes házak, és az időjárásra való tekintettel rengeteg hajó. A kikötés után István és Gábor egyeztették benyomásaikat a kalandos útról és mindketten arra jutottak, hogy bár csurommá áztak, a helyzetet némileg veszélyesnek érezték, de valójában nem féltek és az élmény -megszáradás után- a kellemes benyomások fakba fog kerülni és központja lesz az otthoni utibeszámolóknak. Az mindenesetre kiderült, hogy se a főmatróznak: István, se a szakácsna: Gábor feltehetőleg a jövőben sem lesz szűksége Dedalonra és ez nagy szerencse, és roppant biztató!

Lakka öböl, május 20.

Már a negyedik napot töltjük együtt a hajón Janek. István, Gábor, és csak most sikerült a gép elé ülnöm. Már most is 16 óra van. Sok esemény nem történt, az idő mégis száll és átgondolni az eddigieket, meg még le is írni eddig nem volt mód.

Május 16-án csütörtök délben a budapesti májusi télből indultunk Istvánnal Korfura. Most először próbáltuk ki a BKK reptéri buszát, amely szolgáltatást mindenkinek ajánlok! Harminc-harmincöt perc menetidő, nincs parkolási gond, szívességkérés a kiszállításra. Vénembereknek ingyenes, ifjaknak 1000.- Ft, húsz percenként indul a járat, simán fel lehet rá férni a Deákon.

Délután kellemes tavasz és Janek várt minket a korfui „gépállomáson". Buszozás helyett gyalog szeltük át a várost, szűk félórai séta után már be is vackoltuk magunkat a hajóba. A város pontosan olyan mesés, mint négy éve, és sajna éppen olyan lerobbant is. Első benyomás alapján úgy tűnt itt semmihez sem nyúltak hozzá az elmúlt években. Tulajdonképpen hangulatos ez a kvázi patina, de ijesztő belegondolni, hogyha minden így marad előbb-utóbb összedől a város.

Az első esténket egy a hajónktól harminc méterre húzódó tavernában töltöttük, kiváló kencéket. sztifádót és muszakát fogyasztva.

Péntek a hajókészletek bevásárlásával indult. Fontos szempont volt meglelni kedvenc trafikomat. Korfu cseles város, részben körkörösek az utcák, de egyben kacskaringósak is. Még Janeknek, aki megszámlálhatatlan alkalommal járta már be az óvárost gondot okoz a navigáció. Persze végül megtaláltuk a "bótot", csak itt kapható cigarettáimat is, de kóválygás járulékos hasznokat is hozott. Egyszer csak váratlanul Szent Szpiridon temploma előtt találtuk magunkat. A szent, Durell által megörökített piros papucsát most is csókolgatták a hívek, miközben a pópa személyre szóló áldásokat mormolt a lassan fogyó sor aktuális tagjára. A papucs csinosan hímzett, de hogy láb is van-e benne nem győződtem meg róla. Skurcból odalesni, azt még csak elcsúszósnak találtam, de, hogy a sorba is beálljak, az azt hiszem túl ment volna a határon.

A trafik után az "igazi" helyi pék boltjának a megkeresése is "feladatnak" bizonyult. Miközben keresgéltük eljutottunk a zsinagógához. Ez még nem lett volna nagy szám, ám most fordult elő először Janek itt töltött szezonjai óta, hogy nyitva volt, és meg lehetett tekinteni. Kis templom egyszerű tóraszekrénnyel, de szép.

Két óra körül meglehetősen gyenge szélben keltünk útra. Teljes egyetértésben arra az elhatározásra jutottunk, hogy bízzuk magunkat a szél istenek jóindulatára. A nap néha keményen, de többnyire barátságosan sütött, esőfelhők nem mutatkoztak, az előző napi tavasz kezdett nyárba fordulni. Túlzás lenne azt állítani, hogy egy vízisíző uralhatta volna a farvizünket, de kitartásunk meghozta eredményét! A korfui kikötőbejáratnál leállított motort csak a platáriai öböl bejáratánál kapcsoltuk be újra. A 20 mérföldes távolságot kb. este nyolcig abszolváltuk. Útközben a pörköltünk is megfőtt, igazán nem lehetett okunk panaszra. Horgonyon aludtunk az öbölben.

Szombaton megfelelő időben 9 óra körül húztuk fel a horgonyt. A pénteki nyárelő meggondolta magát, hűvösen indult a nap és ahogy kezdődött úgy is ért véget. A péntek barátságosabb volt. A borúra derűt kedélyünkben az hozott, hogy a szél, ha rémes redundanciával is, de alkalmasnak mutatkozott napi penzumunk teljesítésének megsegítéséhez. Gaiosig jutottunk, ami praktikusan alig 20 mérföld távolság Platáriától, ám a folyamatos krajcolgatás miatt megtettünk legalább 40 mérföldet. Meglehetősen erős szelünk is volt, tarajos hullámok is dolgoztak körülöttünk, de ez szerencsére meg sem kottyant a matrózoknak, gyógyszerre gondolni sem kellett.

Ismét este 8 körül érkeztünk a kanyargós öbölbejárat elé, tehát még teljes világosságban köthettünk ki a kávéházak és tavernák szegélyezte kikötőben. A vacsora utáni tanácskozáson arra jutottunk, hogy tekintettel arra, hogy a jelenetős szembe széllel dacolni értelmetlen, az éjszakai hajózás a kockará fagyás élményével jár kéz a kézben, nem utazunk másnap Ithakáig, hanem úti célnak a kb. fél úton lévő Aktiot jelöltük ki.

Vasárnap reggel legnagyobb meglepetésemre hajnali fél 8-kor Janek szelíden felébresztett és tájékoztatott a "műsorváltoztatásról".

- Az előre jelzés szerint jó a szél, meg sem állunk Ithakáig! közölte.

A szél egészen az öböl bejáratig valóban jó volt, a tengeren azonban olyan erővel fújt szembe, hogy a remélt úti cél helyett visszafelé indultunk. Csalinkáztunk egy órát, majd kikötöttünk a négy évvel ezelőtti látogatásom kedvenc öblében Lakkán. Csodák csodájára sikerült a partra kötnünk, itt is kávézók várják a hajósnépet 5 méternyire a víztől, csak a számuk csekélyebb, mint Gaioson. Néhány hajó állt csak a kikötőben, horgonyon se sok, hiába, nem indult még el a szezon. Mondani sem kell, hogy ez bennünket cseppet sem szomorított el. A szomorúságra nem is ez adta az okot, hanem az a rémség, hogy elapadt a csap. Víztartályaink színültig töltve, tehát a pumpa romolhatott el. Nagyjából délben észleltük a problémát, melynek elhárítása késő estig tartott. István és Janek szétszedték a szivattyút, ellenőrizték a víztartó tartály állapotát, irgalmatlan felfordulás keletkezett, de a vacsora utáni mosogatáshoz ismét jött a csapból a víz!

Napközben fátyolfelhős volt az ég, a nap csak néha bújt elő, de a gyanús fekete felhőket elhordta a szél. Az egész napi embert próbáló szerelés -hiszen nem elég a probléma orvosolása, a javítani valókhoz nagyon nehéznek bizonyult a hozzáférés- úgy döntöttünk a hétfőt pihenéssel töltjük az öbölben.

Hétfő reggel hét-ágra tűzött a nap, és legalábbis mára teljesen nyáriasnak bizonyult az idő. Bele is álltunk a tenger vizébe, de meglehetősen hamar ki is jöttünk. 16-17 fokos lehet, ebben úszni csak a legvégső esetben – mondjuk a hazatérés előtti utolsó napon- lehet. Viszont a tegnap még üres öböl megtelt. A kikötő tele van. Horgonyoz 25-30 hajó, mégiscsak elindult a szezon!

Napnyugta előtt indulunk mi is a világítótoronyhoz naplementét nézni, amihez hasonló jókat kívánunk mindenkinek, különösen a ma 7 éves Panninak!

Vonitsa, április 8.

Végre az időjárás kezd normális lenni, nem esik az eső és nem esztelen nagy szél fúl. Az előző napokat gyakorlatiak a kabinban fekve, betakarózva, főleg olvasással töltöttem. Nagyon művelt leszek a végére, már az egész szezonra hozott könyvtár szinte elfogyott.

Ma takarítottam egy óriásit, igen ráfért a szegény bárkára.

Holnap végre elindulok Korfu felé, más újság nincs is.

És csak kettő kép a hangulat kedvéért.

Vonitsa, április 6.

Kérem szépen, erősen szégyenlem magam. Januárban azt ígértem, hogy apránként adagolok tavalyi emlékeket, aztán nem lett belőle semmi, valahogy nem jött a hangulat, hogy foglalkozzak a bloggal. Elröppent 3 hónap, most meg már itt ülök Vonitsában – hol máshol – kedvenc tavernámban ( nem italozás, kizárólag a 220V-hoz hozzáférés okán) és végre elszántam magam, hogy írjak valamit.

Természetesen a szezonkezdet meghozta a szokásos problémákat. Húsvét szombaton érkeztünk Zsolnai Gabi cimborámmal ( ő szedi a gránátalmát az egyik képen). A hajót meglepően jó állapotban találtuk, motor elsőre beindult még az állványon, algagátlóztunk, szerelgettünk, takarítgattunk és következő szerdán hihetetlen módon már vízen is voltunk ( pedig nagy volt a sorban állás és nyüzsgés). Mivel Gabesz repülőjegye a haza útra múlt csütörtökre szólt Korfuról, el is indultunk talán pénteken, szép kényelmesen északnak. Első napi célunk Parga volt, persze a szél elfogyott, majd két óra motorozás után motor megállt. Estére nagy nehezen, a nulla közeli szélben visszaevickéltünk a bázisra. Nem akarom részletezni, de ezt még egyszer megismételtük, Amikor pedig végre felfedeztük és elhárítottuk az egyébként nem súlyos hibát, Gabesz már nem volt hajlandó elindulni (időben is szűkében voltunk, a szél is ellenünk dolgozott), így maradt az autóval Igumenitsába, onnan át komppal Korfura megoldás a haza utazáshoz. Szegénykém nem vitorlázott semmit, viszont dolgozott egy csomót. Ráadásul ez már a harmadik ilyen eset volt az évek során. Hiába, a szezonkezdet sosem sima.

Azóta pedig itt dekkolok Vonitsában. A cél továbbra is Korfu lenne, oda érkezik jövő héten Kresalek tanár úr és sógora. De sajna a szép mediterrán tél ( hasonlóan, mint otthon) továbbra is keresztülhúzza számításaimat. Erős, sokszor majdnem viharos észak-nyugati szél, minden nap legalább egy hatalmas zuhé, és hideg, hideg, legalábbis nekem, aki 30 fokban érzem jól magam. Ennek ellenére nem bánom a helyzetet, ez a nyomorult Vonitsa az évek során annyira a szívemhez nőtt, dezsavű ide vagy oda, jól érzem magam. Miközben ezt gépelgetem, megint akkora, trópusi jellegű felhőszakadás érkezett, hogy mire visszarohantam a hajóhoz ( persze kabinajtó nyitva a vízszintesen zuhogó esőben), a farmeromból csavarni lehetett a vizet.

Mivel itt újdonságokat fotózni már nem tudok, részben beváltom a januári ígéretemet. A képek java a Korinthoszi-öböl béli Galaxidi nevű városkában készült. Számos kedvencem egyik újabb tagja lett, nagyon szép helyen fekszik, és ugyan természetesen turistás ( mi nem az), mégis őriz valami eredeti hangulatot, talán az apró részletek bizonyítják. Ráadásul igazi görög hajós-kereskedő város volt, fénykorát a XIX. században élte, van egy nagyon gazdag hajózási múzeuma is. A szárazföldről közúton csak az 1960-as évek óta lehet megközelíteni, ez is jelent valamt.

Most újra kinéztem a ablakon, a kikötő előtt horgonyon áll két hajó, hát nem irigylem őket, a porzó vízen át szinte csak a árboc tetején lévő horgonyfény látszik.

Ezzel a „kellemes” képpel búcsúzom, igyekszem belátható időn belül jelentkezni.