Vonitsa, június 1.szombat
Idő, áram hiánya és mindenféle események miatt csak most adom közre Gábor igényes írásművét, ami a kb 10-12 nappal ezelőtti kalandokkal folytatódik. Íme:
Hétfőn este Lakkában a napszállta a világítótorony mellett ugyanolyan szép volt, mint öt éve. Volt néhány perc, amikor a vörös napkorongot középen kitakarta egy felhő, és úgy nézett ki, mint egy hamburger. Két nappal később Kefalonia hegygerincét pedig úgy vágta ketté egy hosszúkás égi bárány, hogy az meg egy hotdogra emlékeztetett.
Kedden reggel a tervezett kilenc órakor, mérsékelt széllel, de a kikötőből való kimotorozás után, szerencsére vitorlázva kezdtük az utat. Hol gyorsan-hol lassabban haladtunk, de hát többé-kevésbé ráértünk. A nap szépen sütött, élveztük az utat. Úgy számoltunk, hogy a lefkadai csatorna bejáratát 7 óra előtt egy kicsivel fogjuk elérni. Fél öt felé meglepően közel kerültünk a célponthoz és Janek bekapcsolta a motort. Ennek az a jelentősége, hogy a csatorna bejáratnál húzódó felnyitható, fordítható pontonhidat minden órában, 5-10 percre nyitják meg a hajók előtt, különben folyik rajta az autóforgalom. A motor brummogásának beindultától megkezdődött a küzdelem az idővel. Az eddigi ráérős lötyögés helyett "hasítani" kellett és bízni benne erősen, hogy pontosak leszünk, mint egy vőlegény/menyasszony az esküvőjén. Néha kissé aggódtunk, talán előbb kellett volna a szeleket megsegítendő bedurrantani a motort, ám végül nem hagyott el a szerencsénk, hat előtt néhány perccel a szigetspiccen álló várrom előtt találtuk magunkat. Láttuk a hidat szokásos forgalmával, nem messze pedig egy nagy marina hihetetlen mennyiségű árboctengere imbolygott a szélben. Kár volt izgulnunk, a híd méltóságteljes elfordítására jóval 6 óra után került csak sor. Elsőként motoroztunk be a csatornába, amit kb. 40 perc alatt szeltünk át. Kiérve, jól látszott Onassis hajdani szigete, amit ő a görög államra hagyott, az pedig nem volt rest azt eladni egy orosz milliomosnak. Engem megborzongatott a kvázi történelem, Kenedy özvegyének egyik fix tartózkodási helye mellett hajóztunk.
Utunkat ismét csak a vitorlák segítettek és a motor csak a kikötési manővernél bőgött fel újra. A 45 mérföldes napi penzumunkat kb. este nyolcas kikötéssel teljesítettük Meganissi Vatiban. Itt lehet vizet, üzemanyagot, áramot vételezni, itt vannak a boltok és a tavernák.
- Na a mai teljesítményünkkel meg vagyok elégedve! jelentette ki a kapitány és bár a Gaiosból Lakkába történő átmotorozástól eltekintve István és Gábor az előző napok vitorlázásaival is teljesen elégedettek voltak, abban egyetértés született,eddig ez volt eddigi legjobb-leghosszabb-legnapsütésesebb vitorlázás.
Szerda reggel, ismét a megbeszélt időben ezúttal tízkor hagytuk el a kikötőt. Előtte megnézhettük a helyi hulladékszállítás rejtelmeit. Először jött egy forgó kefés locsoló autó kevés vizet használva és nagy port keverve, majd a szemétszállítók. A parton három kukás szekrényke áll. Gombnyomásra a szekrények felemelkedtek, a konténerek kibújtak földből, majd tartalmukat a kukásautóba ürítették, visszatolták a helyükre és pillanatok múlva ismét elnyelte őket a föld.
Janek még megvette a péknél eddigi legfinomabb kenyerünket, majd szélbe álltunk és elindultunk Kefalonia felé. Először ismét egy csatornát szeltünk át. Ennek végén egy barlang tátja a száját és várja, hogy csónakokkal, de akár kishajókkal megtekintsék belűlről a kíváncsi tengerjárók. Meglehetősen hullámos volt a tenger, a Nap felhőpaplan mögé bújt, úgyhogy úgy határoztunk a barlang termének megtekintését a visszaútra hagyjuk. Kiérve a csatornából balra feltűnt Gábor vágyott úti célja Ithaka, jobbról pedig a "nyílt tenger". Borongós idő, ide vagy oda, gyönyörű volt.
Ezen a napon még nem Ithaka volt az cél. Janek meg akarta mutatni vendégeinek Assos kikötőjét, egykori velencei erődjének romjait, és nem utolsó sorban az onnan látható panorámát. Az e napi út nem volt hosszú, háromra már ki is kötöttünk. Az első meglepő látvány az volt, hogy a borongós idő és az előző napokban csak térdig való besétálással tesztelt, jéghidegnek minősített tengerben ketten is fürödtek. Az tán túlzás, hogy pancsoltak, de mindenesetre perceket töltöttek a vízben.
Gyors ebéd után elindultunk a várba. A várba meglepően kellemes szerpentin út vezet fel. Kanyarulatainál hol az öbölre, hol a tengerre nyílik fantasztikus kilátás. Az erőd bejáratának kapuja megmaradt épségben, innen tudható, hogy az objektum 1716-ban épült. Falai mára leomlottak, egy-egy oszlop, bizonytalan funkciójú épületelem dacol máig az idővel és tolja arrébb elmúlás határidejét. A konzerválással láthatólag nem foglalkoznak. Az egyik hajdani bástya alatt, de már jócskán a hegyoldalban megrozsdásodott ágyú hever a bokrok között, pontosan ugyanolyan fajtájú, de ép párja jobban járt: az öböl partján,a szokásos háborús emlékmű mellett szegezi torkát a tenger felé. A kilátás Janeket igazolta, legalább másfél órán át néztük valóban lenyűgözve. István és Gábor először látták, de teljesen értették Janeket, aki sokadszorra sem tudott betelni a látvánnyal.
A várból lesétálva végre sort lehett keríteni a Gábor által beígért ouzo elfogyasztására, mellyel a két szombati szerelőt: Istvánt és Janeket akarta kompenzálni a fárasztó és végül sikeres reparációért. A kávézó az említett ágyú mellett az öböl partján áll, hőseinken kívül csak egy helyi pár ücsörgött a teraszon. A férfi úgy festett, mint az idős Durell, akinek Családom és egyéb... c. könyvét Gábor éppen most hozta el a hajókönyvtárba. István nem szerette meg az ouzót, hideg is lett, relatíve korán tértünk nyugovóra.
Május 23-án, csütörtökön elkezdődött a visszaszámlás. Port Assosból Ithakára indultunk és ez bizony már a korfui irány. Eltelt az első gyönyörű hét. Induláskor persze még nem tudtuk, hogy e nap ezen felűl is mlékezetes lesz. Ráérősen húztuk fel a horgonyt, alig 15 mérfölde hajózás várt ránk Ithakáig. Napsütéses időben, közepes szélben indultunk el, hamarosan elértük az Ithaka és Kefalonia között húzódó csatornát. Cikk-cakk vonalban kellemes szélben "utaztunk". A sziget csücskéig vitorlázásunk maga volt a nyugalom és béke. A spiccnél megfordulva minden megváltozott. Hatalmas szembeszéllel, jókora tarajos hullámokkal találtuk szembe magunkat. A sebességünk Istvánnak és Gábornak jelentősnek tűnt, a valóságban alig haldta meg a korábbi leggyorsabb kb. 6 csomót. Mint Janektól megtudtuk, a hatalmas hullámzás csalta meg érzékeinket. Mindenesetre a szél és a hullámok elégségesnek bizonyultak ahhoz, hogy motorral is megsegítsük haladásunkat. Krajcolgatva, mintegy két órát küzdve az elemekkel végül csak befutottunk Odüsszeusz kikötőjébe, ahol fejünk fölött magasodott a hegy ahol -ha ő élt vola- palotája állhatott volna. Volna, volna... Én mindenesetre meghatódtam, hogy itt lehetek. Az öböl, Ithaka "fővárosa" az eposzhoz kapcsolódó misztikum nélkül is szép. Hegyek, zárt smaragdvizű öböl, színes házak, és az időjárásra való tekintettel rengeteg hajó. A kikötés után István és Gábor egyeztették benyomásaikat a kalandos útról és mindketten arra jutottak, hogy bár csurommá áztak, a helyzetet némileg veszélyesnek érezték, de valójában nem féltek és az élmény -megszáradás után- a kellemes benyomások fakba fog kerülni és központja lesz az otthoni utibeszámolóknak. Az mindenesetre kiderült, hogy se a főmatróznak: István, se a szakácsna: Gábor feltehetőleg a jövőben sem lesz szűksége Dedalonra és ez nagy szerencse, és roppant biztató!
