Vonitsa, július 6, szombat

Persze és naná, továbbra iscsak Vonitsában parkolok, mint már tavaly is írtam, ebben – a semmitevésben – nagyon jó vagyok. Kicsit az építkezés nehezíti az életet, a kikötőbe most már tényleg nem lehet bemenni, vízcsap csak messze van, stb. Egyelőre viszont az időjárás megengedi, hogy az új, igaz kicsit messzebbi és a hullámoknak alaposan kitett rakparton szépen ki lehet kötni, ráadásul moringok is vannak, tehát nem kell a horgonnyal kínlódni.

A legfontosabb, hogy a családdal töltött hét szuper volt, a kicsik élvezték, volt strandolás, játszótér, szárazföldi kirándulás kettő, két délután vitorlázás is pár óra, egyszer Starcatcherrel, egyszer az előző bejegyzésben említett Attila hajójával, mert az első napjait ő is itt töltötte. Ja, és egy éjszaka hajón alvás is, amit a gyerekek rendeltek meg. Áron óriási szövege volt, amikor meglátta a navigációs asztalt, ami egy ferde, felnyitható tetejű doboz, rákérdezett: "Mi ez, egy zongora?"

De talán az én soraimnál is többet mond a kb 20 fotó, amit Anita menyem tett ki a Facebook-ra.

Tegnap egy napra vendégem volt Szabó-Sipos Barnabás színművész úr feleségével és kislányával ( a kapcsolat Nóri lányom révén jött létre), ők is aktív balatoni vitorlázók, most sokadik görögországi autós kirándulásukat csinálják. Suhantunk egyet Starcatcherrel, horgonyoztunk kicsit fürödni, este tavernával zártunk. Nagyon helyesek voltak és jól érezték magukat, meg persze én is.

Aztán jövő héten már nincs mese, el kell indulnom Északnak, konkrétan Korfura érkezik majd Ákos barátom Emese lánya férjével és 2 gyermekükkel, ők mellesleg Svájcban élnek. Na az is nagy kaland lesz, mert Emesén kívül nem nagyon tudják mire vállalkoznak, a férje, Asszan, kifejezetten nem egy vízi ember, viszont kb 2 méter magas, nem tudom melyik kabinban fog aludni szegény.

Augusztus-szeptemberben meg szinte folyamatosan lesznek vendégeim, aminek nagyon örülök, egyrészt nem leszek egyedül, másrészt mindenki volt már többször, és csupa jó, szeretetre méltó ember, továbbá ismerik a viszonyokat is.

Egyelőre csak ennyit, talán lesz folytatás is. Bocsánat, most látom, a fotók egy része elforgatva került bele a galériába, nem tudom miért, de már nincs lelkierőm újra csinálni.

Ionion Marine,június 8. szombat

„S hogy negyedik nap jött, már készen is állt az egész mű;

s őt ötödön szigetéről már tovaküldte Kalüpszó,

megfürdette, s adott rá illatos öltönyt.

Két tömlőt helyezett a tutajba az isteni úrnő,

egy nagyot édesvízzel, a párját éjszínű borral,

s egy zsákot: tele volt az szívvidító falatokkal.

Langyos jó szelet is küldött útjára, szelídet.

Vásznait így vígan feszítette ki fényes Odüsszeusz.....”

( Odüsszeia, Ötödik ének, ford. Devecseri Gábor)

Úgy látszik, háromezer évvel ezelőtt egyszerűbben mentek a dolgok, mert én nem öt napja, de öt hete elindultam otthonról, és még nincs Starcather a vízen. Na de menjünk sorjában.

Szokás szerint, Budapestről első utam Szelidre vezetett, ahol meg kellett küzdenem a faházban a tél folyamán egerek által végzett pusztítással, meg kicsit a kertnek nevezett pusztaságot is rendbe hoztam. Mint az egyik képen látható, némi autó csere történt, Zsolnai Gabi felajánlotta, hogy jöjjek az általa pár éve megvásárolt, itt is sokat szerepelt öreg Volvo-val, ők szeptemberben majd ide repülnek, és együtt kocsikázunk haza. Na ez az én gyermeteg öreg lelkemnek már boldogság volt.

Sima és viszonylag gyors utazás után május 14-n délután megérkeztem a bázisra, és utána kezdődtek a problémák. Egyszer a horgonycsörlő hol működött, hol nem. Elhatároztam, hogy én magam megoldom a problémát, hosszú napokat elkínlódtam, kábeleket, csatlakozásokat cseréltem, a vezérlő relét kiszereltem, újat tettem bele, aztán azt vissza a boltba, mert nem ott volt a baj, stb. Utána egy este teljesen összeomlott a 12 Voltos áramrendszerem ( amúgy itt a parton rá vagyok csatlakozva a 220-ra). Na ekkor feladtam, kértem egy szakembert, persze az is napokba telt, mire ránézett a dolgokra és teljesen banális problémákat állapított meg: a horgony csörlő esetében egyetlen kapcsolót nem néztem meg, na az totál el volt rohadva, a többinél meg egy zárlatos akkumulátor ölte meg a rendszert, amit kiiktattunk, és máris minden működik.

Ez így leírva nem nagy történet, de hetek telek el vele, persze közben mást is csináltam, ápolgattam a hajót, takarítgattam, stb. Meg már olyan meleg van, főleg itt a bázison a fehér murvás sivatagban, hogy napi pár óránál többet az ember nem képes tevékenykedni. Mikor aztán végre készen volt minden, mentem az irodába ( konkrétan ma egy hete szombaton), hogy akkor vízre tevés. Ja, az már nem úgy megy, mint régen, ez a cég is kezd nagyvállalat lenni: először is írjak e-mailt, időpont pedig 11-re van legközelebb. Vagyis jövő kedd, addig csövezek itt a bakon, vita nincs.

Ami kicsit kellemesebbé tette ezt az időszakot, hogy megismerkedtem egy kedves magyar párral, Attila az USA-ból, Éva Tamásiból. Most vettek egy nagyon szép, jó állapotban lévő hajót. Mivel nekik még minden új ( persze kishajós tapasztalata van Attilának), sokat segítettem, kicsit tanitgattam, eljátszottam a tapasztalt és helyi viszonyokat ismerő öreget. Természeten a segítség kölcsönös volt, meg sörözgettünk, tavernáztunk is együtt, szóval azért nem volt olyan szörnyű ez a pár hét.

Ami nagy öröm számomra, hogy jövő vasárnap jönnek Marci fiamék, teljes létszámban, vagyis Dodó és Áron unokákkal együtt. Igaz, ők nem a hajón fognak lakni, hanem a hagyományok jegyében Vonitsa-ban béreltek szállást. Csak az a baj, hogy az eddig biztos pontnak számító Vonitsa-ban elkezdik egy marina építését, ennek jegyében lassan-lassan kizavarják a hajókat a kikötőből. Marad a horgonyzás, ami számomra nem gond, de a család nem tudom, hogy fogja tolerálni. No, majd meglátjuk. Ja, és utána, igaz csak pár napra, de úgy néz ki, hogy Gábor vejem és Lujzi is leugrik meglátogatni.

Egyelőre ennyit, nem ígérem, hogy intenzíven fogok blogolni, idén már nem is akartam foglalkozni vele, de M. András ( Mütyür) barátom felesége reklamálta, és egy ilyen kérésnek nem lehet ellenállni. Üdv mindenkinek, azért ha blogolás nem is nagyon lesz, némi fotók megosztására majd igyekszem sort keríteni.

Kopraina, szeptember 2, szombat

Visszalapoztam augusztus 6-i bejegyzésemhez, amiben röviden említettem ezt a helyet, ahova a kanadai gyerekekkel kirándultunk el jó egy hónapja. Most kizárólag technikai okokból jöttem újra ide – meg részben azért is, hogy kicsit hajókázzak, ne csak Vonitsában csövezzek. Vagyis az áram ( 220 V ) miatt, mert utoljára pont itt voltam parti áramra dugva, és már ráfért az akkumulátorokra egy kis frissítés, főleg a hűtő miatt, meg akartam egy nagyot takarítani ( és a porszívónak is kell a 220). Csütörtök délután óta vagyok itt, mára mindennel végeztem ( takarítás, apró javítások), holnap megyek is „haza” Vonitsába, jövő héten érkezik Mütyűr barátom, tiszta, rendezett állapotú hajóval várom.

Na de mégis, milyen hely ez a Kopraina? A Wikipédián semmit nem találtam róla, ugye az előző bejegyzésben említettem, hogy gyakorlatilag a kikötőn meg egy szerény tavernán kívül semmi nincs itt, a legközelebbi falu 10 km ( ahova Paulék el is gyalogoltak), illetve ma a térképet tanulmányozva találtam egy másikat 4 km-re. De valamikor mégis lehetett itt egy aktív kikötő, tán bányatermék rakodó, lásd a mellékelt fotón a csilléket, amiktől sín vezet a mólóra. Azonkívül van 2 régi kőépület, gondolom EU-s pénzből felújítva, az egyik múzeum, a másik a községi könyvtár! Könyörgöm, ki jár itt könyvtárba! Persze eleve mindkettő zárva.

Viszont ahogy híre terjed, egyre népszerűbb lesz, csütörtökön is éppen hogy jutott hely, amikor befutottam, mert 3-4 hajónál több nem fér el. Egyik egy nagyon helyes francia család volt, egészen kicsi hajóval, de nagyon vidám és kedves társaság ( mama, papa, 2 felnőtt korú srác), az egyik fiú még magyarul is tudott, mert tanult Budapesten. Eleve franciáktól ez szokatlan.

A másik kettő hajón angolok laknak. Szó szerint laknak. Egyikük mondta, hogy ez itt a paradicsom, mert minden ingyen van, a taverna olcsó, nincs tömeg stb, itt érdemes akár telelni is. A másik, az egyik fotón Starcatcher mögött a kép bal szélén, már a múltkor is itt volt, és nem úgy néz ki, mint aki el akar mozdulni. Könyörgöm, közel 50 lábas, elegáns nagy hajó, használtan is kb 4-5x annyit ér mint az én otthoni lakásom, és az neki az élvezet, hogy a csóró görög adófizetők pénzén itt locsolja a vizet és fogyasztja az áramot ( éjjel nappal megy benne a légkondi is naná).

Persze, senki sem szeret befizetni a puccos marinákba, mindenki keresi az olcsó megoldásokat, de ez valahogy nekem nagyon nem szimpatikus, és emiatt tört ki rajtam a szociális érzékenység. Szerintem az egész itteni infrastruktúra valószínűleg a helyi halászoknak készült, nem úgy néz ki, mintha ide a külföldi vitorlázókat várnák.

Amúgy sem rajongok az orrukat fenn hordó Brexit társulatért ( elismerem, ez is előítéletesség). De miért nem vesz egy házat a parton, vagy főleg miért nem marad otthon a kiváló klímájú Albionban, vaqy ha már ilyen puccos hajója van, legalább mozogna vele. Helyette kihasználja a számára nagyon olcsó helyi viszonyokat, és közben persze gyalázza, de legalábbis gúnyolja a szerinte fejletlen, majdhogynem alsóbbrendű, balkáni népet.

Na ezen morfondíroztam 2 napig takarítás közben, lehet, hogy indulatos vagyok, meg ezen a blogon nem kellene politizálni, de talán egy kicsit igazam is van.

Amúgy tartok tőle, erre a szezonra ez az utolsó bejegyzésem, mert Mütyűrrel sok extrát nem fogunk csinálni, utána kidaruzás és irány haza.

Mindenkinek köszönöm most is, aki olvasta nem túl tartalmas bejegyzéseimet.

Vonitsa, aug.19, szombat

Nehezen születik ez a bejegyzés, pedig nagyon be akarok számolni a máltai kalandról. Egyrészt a hőségtől szédelegve semmihez nincs erőm, másrészt tegnapra elfogyott a mobil internetem, eddig soha nem fordult elő, de az elmúlt hetekben sokat használtam a megosztást. Na de gyerünk tovább!

Múlt csütörtökön, 10-én végre tényleg elindultunk délelőtt, kb dél -1 óra körül kitöfögtünk Prevezánál a nyílt tengerre, vitorlákat húztunk és kellemes szélben, egyenesen Dél-Nyugatnak véve az irányt, megcéloztuk Máltát. Aztán a délután és este folyamán a kellemes szél rendesen erősödött, tartósan 20 mérföld/óra fölé. Sorba reffeltük a vitorlákat, de így is folyamatosan 7 csómó körüli sebességgel száguldottunk. Ez rendben is volt, csak a széllel a hullámok is növekedtek, ráadásul oldalról, a hajó hatalmasakat imbolygott, egy helyben maradni is erőfeszítésbe került. Opal kicsit rosszul is lett. Az éjszakát Paullal kettesben, pár perceket szunyókálva „őrkódtűk” át, szerencsére sok tenni való nem volt, a kormányzást meg elvégezte az automata kormány, jobban, mint ha kézzel kínlódtunk volna.

Pénteken folytatódott a rohanás, szerencsére a hullámok magassága kicsit mérséklődött, meg a szél is kevésbé oldalról jött. Paul horgász zsinórja folyamatosan ki volt vetve, ezen a délutánon meg is lett az eredménye egy igen méretes tonhal formájában. Szombat reggel Paul fel is dolgozta, a nagyja ment a mélyhűtőbe, egy részéből pedig pazar vacsora készült a grillen.

Még egy furcsa kalandunk volt szombaton. Találkoztunk egy csomó, a vízen úszó, erősen bebugyolált, átkötözött, számozott csomaggal. Egyből ment a fantáziálás, hogy drogcsempészek küldeménye-e vajon, de Opalnak volt olyan ötlete is, hogy talán valamilyen katonai akció/gyakorlat része. Tény, hogy korábban láttunk 2 hadihajót és 2 helikoptert viszonylat közel manőverezni. Nekem az volt a véleményem, hogy akár a maffia, akár a NATO/olasz hatóság, egyikkel sem szeretnék kapcsolatba kerülni, így aztán elhagytuk a titokzatos csomagokat ( összesen vagy 8-10 db-al találkoztunk, de a számozásuk alapján sokkal több lehetett).

Aznap délután még egy jó kis delfin-showban is volt részünk, de se fotó, se videó nem készült sajnos.

Estére aztán a szél teljesen leállt, így az utolsó éjszakát átmotoroztuk, és vasárnap reggel 8-körül befutottunk Valetta kikötőjébe, pontosabban a város legszélén lévő kis öböl sarkában lehorgonyoztunk, mert a 80 Eur/nap marinát nem kívántuk igénybe venni. Nagy menet volt, kereken 400 tengeri mérföld 70 óra alatt, én minden percét élveztem, még a kemény éjszakát is.

Na most el kellene mesélni a valettai városnézést is, röviden annyit, hogy vasárnap délután ( azért jó fáradt volt mindenki a hosszú menet után) csak a Victoriosa nevű városrész/félszigetig jutottunk el, ahol én a tengerészeti múzeumot szerettem volna megnézni, ami „természetesen” ideiglenesen zárva. Hétfőn reggel aztán jó korán nekivágtunk nyilván gyalog, és bár Málta kicsi, mire a sok öblöt, kikötőt megkerültük, 3 órába tellett bejutni a tényleges Valettába. Jó sokat sétáltunk, aztán elváltunk, ők elindultak a Liedl-t megkeresni, hogy bevásároljanak, én a Szent Elmo erődben megnéztem legalább a National War múzeumot. Sajnos ismét a képek hiánya következik, az én telefonom le is volt merülve, Opal csinált rengeteg fotót, de főleg saját magukról. Összességében nekem nagyon tetszett minden, nagyon beleszerettem, nekem való hely: mediterrán, hajós, tele történelmi emlékkel, építészetileg látványos, a lakosság kedves, egyedül a nyelvük furcsa ( arab, olasz, bármi keveréke), de persze mindenki beszél angolul.

Sokáig nem akartam a gyerekek nyakán maradni – bár hihetetlenül kedvesek voltak, Papa így, Papa úgy, még a pénzemet sem engedték költeni, egyszer ültünk be egy csapolt sörre, amúgy a hajón ettünk – szóval kedden már „haza” akartam jönni. Eredetileg azt terveztem, hogy Olaszországon keresztül, szépen a tengeren, komppal jövök vissza. De sehogy sem sikerült a menetrendeket összeegyeztetni, Máltáról csak Szicíliára lehetett volna átjutni, onnan, vagyis Cataniából viszont nincs komp Görögországba, tehát fel kellett volna buszozni/vonatozni minimum Bariig, onnan van komp Igumenitsába, onnan busz Prevezába. Egy nap alatt össze se jött volna. A végén vettem egy méreg drága repülőjegyet Athénba, és onnan buszozva estére Vonitsában voltam. De nem bántam meg, nagyon jó élmény volt az egész, és amúgy Máltán én még nem jártam, turistaként sem. Ez így tökéletes kombináció volt.

Vonitsa, augusztus 6, vasárnap

A gyerekek tegnap két hete utaztak haza, a végén még egy kicsit hajókáztunk is, átmotoroztunk Meganissire és vissza, ez egy bő félnapos túra volt. A kislányok nagyon aranyosan és lelkesen mancsaftoltak, szerencsére élvezték a bulit, sajnos szél egy leheletnyi sem volt.

Azóta a félig tele, félig üres pohár dilemmájával küzdök a blog szempontjából, mert szokás szerint nem történtek nagy dolgok, de mégis elment az idő. Meg igazság szerint olyan pokoli hőség volt, hogy az embernek mozdulni sem volt kedve.

Az idő nagy részét Opal/Paulékkal ütöttük el, mert természetesen még mindig nem indultak el világ körüli útjukra. Most már elvileg készen vannak (az állandó takarítás, pakolás mellett), de a napokban olyan szelek jártak/járnak Olaszország környékén, hogy abban tényleg nem érdemes elindulni.

Viszont találtak itt az öböl túlsó végén egy új kikötőt, ami ingyenes, de van áram és víz, neve Kopraina, innen 10-12 mérföld. Az öböl alatt a Prevezatól Amphilochiáig terjedő, beltenger szerű, hivatalos nevén Ambrákiai öböl vízterület értendő, kb a Balatonnál valamivel rövidebb, de szélesebb és sok öböllel tagolt. Vonitsán túl én még sosem mentem, mondván ez nem a tenger, pedig szép a táj és vitorlázni itt is lehet. Szóval ebbe a Koprainába mentünk el múlt szombaton mindkét hajóval. Tényleg hangulatos, de egy nagy baja van, nincs semmi bevásárlási lehetőség, a legközelebbi falu 10 km. Van egy szerény taverna, és kész.

Azonban a fő attrakció, hogy innen közelíthető meg nagy kiterjedésű deltáján keresztül az Arakhtos vagy Arta folyó, a delta a nádasok között tele madarakkal, teknősökkel, halakkal. Paulék dingijével felmotoroztunk a folyón cca 3 óra alatt egy tavernáig, ami természetesen ott is van, és egy-két sör után visszatértünk a kikötőbe. Kedden pedig vissza Vonitsába, pontosabban csak ők, mert délután úgy beerősödött a szokás szerint szemből ( Nyugatról ) fújó szél, hogy pár órás küzdelem után Starcatcherrel egyetértésben inkább lehorgonyoztam egy védett öbölben és ott töltöttem az éjszakát, majd másnap reggel befejeztem ezt a hatalmas utazást.

Na de a fő izgalom! Ezek a kölykök folyamatosan agitálnak, hogy menjek el velük Máltáig, a végén nagy nehezen első szóra beadtam a derekam, elvileg ma indultunk volna, de hát az időjárás nagyon ellenünk van, ahogy már fentebb írtam. Még pár napot biztos kell várni az előrejelzések szerint, de hogy jobban teljen az idő, kitaláltuk, pontosabban Opal vágya volt, hogy menjünk el a Meteorákhoz. Nyilván autóval. Én voltam tízen sok éve, de szívesen elkirándulok velük, jobb mint a hajón punnyadni. Elvileg ez lesz a holnapi program.

Paleros, július 17, hétfő

 Kicsit most fordítva haladok az időben: tegnap előtt, szombaton reggel megérkeztek Peti fiamék ( Peti, Dalma, Luca és Lujzi unokák). Elhoztam őket a repülőtérről, ehhez persze kellett némi logisztikai szervezkedés. Először áthajóztam Vonitséból, majd szombat reggel visszabuszoztam az autóéért, és úgy mentem a reptérre. Sajnos a gyerekek nem szeretnek a hajón lakni, viszont a parton, tényleg 10 méterre a víztől béreltek egy nagyon szép, új, jól felszerelt apartmant, Starcatcher itt horgonyoz az ablak alatt, na jó, kicsit odébb, kb 100 méterre.

Még a vonitsai napokhoz: kanadai „gyerekeim” állítólag elindultak végre, de hiszem majd ha látom.

Az áthajózás közben történt a címben idézett epizód. Miután nem siettem, csütörtök estére/éjszakára megálltam a prevezai, a hajósok által Hospital bay-nek nevezett horgonyzó helyen. Rengeteg hajó volt, de nagy meglepetésemre egy öreg halász, tradicionális csónakban, a lehorgonyzott hajók között kőrözve pakolta le a hálóját. Már azon is csodálkoztam, nem fél, hogy a sok horgony, lánc kárt tehet a hálóban. Amikor végzett, odamanőverezett a mellettem álló horvát felségjelű kisebb hajóhoz, hozzákötötte magát, és élénk csevegésbe kezdett a hajón egyedül tartózkodó idős hölggyel. Nyilván ismerték már egymást, valamiféle románc alakulhatott ki köztük, mert a halász papa még dalra is fakadt, és énekelve hagyta el a helyett egy idő után. Tiszta romantikus olasz film hangulata volt a dolognak. Ám ennél is izgalmasabb, hogy közben végig ott lődörgött egy igen méretes delfin, sokszor tőlem csak pár méterre, persze mire a telefonhoz kaptam, le is merült, fél óra alatt sem sikerült lekapnom. Ezért most ez a bejegyzés delfin fotó nélkül marad. Először csodálkoztam, hogy mit keres ezen a nem túl csendes, nem túl tiszta helyen, gondolván, ha én delfin lennék, nem jönnék ide. Na de a végén fény derült a dologra, az öreg halász visszajött, felszedte a hálót, és bánatosan legyintve jelentette, hogy a delfin kiette a hálóból az összes halatt. Nem tudtam, kinek kellett volna drukkolni, én kicsit a delfin pártján voltam, bár az öreget is sajnáltam.

Visszatérve a mára, nagyon vidáman vagyunk, strandolunk, lötyögünk, tavernázunk, és talán még egy kicsit hajókázni is fogunk.

Vonitsa, július 8. szombat

Ott hagytuk abba, hogy igen jól éreztem magam Meganissi Vathy-ban és magas szinten gyakoroltam a semmittevést. De pár nap után kicsit kezdtem unni, és kiderült, hogy kanadai gyerekeim 3-án ( e hét hétfőjén) délután végre vízre kerülnek. Így visszajöttem Vonitsába, direkt nem a kikötőbe, hanem horgonyra, kicsit élvezni a csendet és magányt. Hétfőn aztán átbuszoztam a bázisra, Paulék hajója úszott a megjelölt időre, és azonnal át is vitorláztunk ide Vonitsába. Este alaposan meg is ünnepeltük az eseményt.

Azóta gyakorlatilag nagyobb részt együtt vagyunk, Opal és én felváltva főzünk, ha kell segítek, mert még mindig nincsenek készen a nagy útra, állandóan szerelnek, pakolnak, takarítanak, szerintem kicsit ( vagy inkább nem kicsit) túl is komplikálják. Ezen ügyek közben volt szerencsém kétszer feldaruzódni az árbocukra, egyszer a csúcsára, egyszer fél magasságig, különféle köteleket befűzögetni. Mindezt 70 évesen, de kibírtam. Elvileg holnap, na jó, legkésőbb hétfőn elindulnak Málta majd Tunézia irányába, hát kíváncsi leszek. De drukkolok nekik természetesen.

A hét másik eseménye tegnap délután történt. Van itt az egyik szemben lévő hegy oldalában, jó magasan a sziklákon, egy pici templom, barlang templomnak hívják, bár a barlang gyakorlatilag csak egy luk, és az egész alapterülete belül max 5-6 négyzetméter, Minden esetre a panoráma szuper, és kicsit elszégyelltem magam, hogy az összes ismerősöm megmászta, csak én nem voltam képes közel 10 év alatt. Na tegnap nekivágtam, persze a délutáni hőségben, fejfedő, csepp víz nélkül, strandpapucsban. Kemény 4 órás kirándulás lett a vége, de megérte, amiből talán valami látszik a mellékelt képeken is.

Meganissi Vathy, június 27. kedd

Sok napi horgonyon lötyögés és remeteség után megkívántam a nyüzsgőbb világot és átevickéltem ide Vathyba, ahol hihetetlen módon helyet is találtam a kikötőben, és élvezem a 220V, folyó víz, jó társaság luxusát.

A szomszédság első szereplője nem is személy, hanem tárgy: konkrétan a képeken szereplő igen méretes tradicionális hajó, a tulaj ( egy angol úriember) elmondása szerint francia pilot-kutter replika. Potom 600ezer angol fontból építette, de a test műanyag, mert fából még sokkal drágább lett volna. Persze van rajta fa is bőven, meg fém is, kicsit talán sok is. Természetesen felkéredzkedtem, a tulaj nagyon kedvesen fogadott, sörrel kínált és mesélt Sajnos telefon/kamera akkor nem volt nálam, ezért vannak csak külső fotók, még egyszer nem akartam bekéredzkedni. Ami elkápráztatott, hogy az első árbocon keresztvitorla is van, ami elektromosan betekerhető. A hátsó fedélzeten pedig a kormányrúd mögött egy méretes fürdőkádnyi medence, benne tiszta víz. Na ez nekem kicsit idegen volt, meg a sok luxus, meg az egész kicsit robusztus, igaz valószínűleg bármilyen időjárást kibír. Ehhez képest „természetesen” nem igen vitorláznak vele, inkább csak laknak rajta. De összességében nagyon impozáns.

A másik szomszéd már más műfaj. Kikötött mellettem egy észt lobogós kisebb motoryacht ( most eltekintek attól, hogy nem szeretjük a motorosokat). Szóba elegyedtünk, kérte, hogy osztozzunk az áram csatlakozáson, majd egyből meghívott esti sörözésre. Van vele egy komája, aki egész nap aludt, de este vele is megismerkedtem. 65 éves, szikár, aszkéta fazonú úriember, akinek fő foglalkozása az utazás, állítólag 165 országban járt már, természetesen abszolút low-budget alapon. Próbaképpen rákérdeztem Indonéziára ( ahol éltünk annak idején Medimpex kiküldöttként), mindenben képben volt, tán jobban is, mint én, és olyan helyeken is járt, ahova mi nem jutottunk el pl. Pápua-föld.ztán mint jó kelet-európaiak, politizáltunk is egyet, de azt hagyjuk inkább, viszont a rendszerváltás előtti világ közös emlékei ( ugye akkor Észtország a SZU része volt) egészen hihetetlen részleteket idéztek fel, egyrészt az akkori Magyarország számukra maga volt a Nyugat, nosztalgiával emlegették nem csak a tokaji bor, gulyás közhelyeket ( természetesen Tallinban is volt magyar étterem), hanem ismerték a Tenkes kapitányát ( !!!!), és a GLOBUS lecsókonzerv volt a legjobb kaja, na meg az Erős Pista paprika krém. Így mulatoztunk sör mellett 3 öregúr, de bevallom jól esett, hogy valakik szeretettel és barátsággal gondolnak ránk.

Június 22, csütörtök, ismét Mitikasban

Nem tudom kinek mennyire van meg gyerekkorából Verne: A makacs Keraban című könyve. A kezdete az, hogy a gazdag, régimódi és makacs török uraság nem hajlandó fizetni azért, hogy Isztambulban a Boszporusz európai oldaláról átkeljen a túlpartra, ahol a villája/palotája van, inkább körbe utazza az egész Fekete-tengert. Na nagyjából így vagyok én a motorozással. Részben mert zajos, drága, reszketek a műszaki hibáktól – bár pillanatnyilag minden rendben – meg különben is ráérek, és majdnem mindegy, hol vagyok.

Múlt pénteken csak azért álltam meg itt Mitikasban, hogy előző bejegyzésemet közzétegyem, utána folytattam is utamat, megcélozva a szintén a szárazföldön lévő Astakos-t. Jó, sőt egyre jobb széllel haladtam, egyre nagyobb, egyre tarajosabb hullámokon, a végén alig tudtam bevergődni az astakosi öböl bejáratánál, csak Camping-öbölnek becézett helyre ( volt már róla sok szó a korábbi években). Ez magas sziklák között, jól védett hangulatos kis terület, de az északi végén, két hegy közötti lukon kegyetlenül be tud fújni a szél. Összes horgonyláncomat leengedve, este kb 8-9-ig csak a cockpitban ültem, a mélységmérőre meredve, hogy nem sodródok-e el. Persze nem, a horgony tökéletesen tartott, csak úgy tépte az egész hajót a szél, mintha mindjárt darabokra esne. Aztán, ahogy itt szokásos, éjszakára minden lenyugodott és végül is egy jót aludtam.

Szombaton partra szálltam és elsétáltam Astakosba vásárolni, ez oda-vissza közel négy órát tartott. Mire délután visszaértem a hajóra, kezdődött az előző napi hacacáré, bár nem annyira erős széllel. Na mondom, még egy estét nem stresszelek itt, gyorsan megszöktem és fél óra alatt elvitorláztam Astakosba. Így a délelőtti gyalogtúra tiszta felesleges volt.

A vasárnapot ellötyögtem, aztán hétfőn megpróbáltam elindulni, vissza Észak-Északnyugat felé. Vagyis ahonnan a szél fúj. Próbálom rövidre fogni, kb öt óra kemény széllel szembeni cirkálás után a szél leállt, ill legyengült, de valahonnan a nyílt tenger felől jó nagy döghullámok érkeztek, csak hánykolódtam ide-oda. A végeredmény: nagy keservesen vissza Astakosba. Kedden már ravaszabb voltam, a várostól csak a kempinges öbölig lötyögtem ( komoly 3 mérföld távolság), hogy akkor már a bejárattól tudjak indulni.

Tegnap így is tettem, de újra csak nagyon kicsi széllel szemben cirkálgatva, estére visszaérkeztem Mitikasba. Összesítve: öt nap alatt oda-vissza megtettem légvonalban max 30 mérföldet, de nem motoroztam!

Mint már írtam, ez a Mitikas egyre jobban tetszik, ma meg holnap újra semmi szél, tehát pár napig maradok. Miközben ezt pötyögöm, fő a moszhari kokkinitó ( piros marhahús), ami görögös marhapörkölt szerűség, és természetesen paradicsomtól piros. Én szeretem.

Ma itt is kitört a kánikula, végre jól esett belemászni a tengerbe, igaz, itt nem is mély a víz, nem hideg.

Már csak egy feladatom van, keresni egy kávézót/ tavernát – nem lesz egy bonyolult feladat -, ahol megfelelő Wifi segítségével pár képet is csatolva elküldöm ezt a művet. De erre valószínűleg csak este felé fog sor kerülni.

Mitika, június 16, péntek

Ennek a bejegyzésnek tegnap kellett volna megíródnia, Palerosban. Ha megíródott volna, úgy kezdődött volna, hogy itt sem fenékig tejfel az élet, ha az időjárás közbeszól. Egész nap ömlött az eső, az ég körbe-körbe totál szürke volt, és a hőmérséklet sem ment az egekbe, ruházatom, az eddigi egy szál gatya helyett zokni, cipő, farmer, póló, pulóver kombinációra cserélődött. A hajó mellett lebegő bociból 2x mertem ki közel 20 cm vizet.

Na az ilyen időjárás a legalkalmasabb arra, hogy az ember foglalkozzon a bloggal. A mellékelt képeket össze is állítottam, de aztán az írás valahogy elmaradt, mert ugye sziga-sziga, aztán egyszer csak este lett. De hogy ember mennyire ellazul a feladatok és idő szempontjából, nagyon jól illusztrálja az alábbi kis történet.

Ékszíj – Odüsszea

Ki kellett cserélnem egy ékszíjat a motoron ( hogy miért nem történt meg a bázison, még indulás előtt, azt most hagyjuk). Minden esetre amikor 2 hete szombaton megérkeztem Palerosba, találkoztam Keers és Anita holland ismerőseimmel, és Keers rögtön javasolta is, hogy hol tudjuk az ékszíjat beszerezni. Jó fél óra sétányira, a falu szélén, benzinkút és műszaki kereskedés kombinációja, ideális a cél szempontjából. Igen ám, de a méret, ami nekem kell, nem volt. Nem baj, megrendeljük, mondta a kutas koma, kicsit ingadoztam, lehet, hogy praktikusabb lenne talán visszabuszozni Vonitsába, de persze győzött a lustaság. Ok, rendeljük meg, kedd délutánra itt lesz. Nem, hétfő nem lehet ( jó, közben vasárnap is lesz, egye fene). Kedden elsétáltam, természetesen nem ugyan az az ember volt ott, hosszas magyarázkodás és telefonálás után kiderítette, hogy elfelejtette a nagyker feladni. De holnap aztán Isten bizony itt lesz, még a telefonszámomat is felírta az asztalon heverő egyik cetlire. Utóbbi nekem azért kicsit gyanús volt, mert sok cetli volt ott egymás hegyén-hátán. Szóval szerdán immár harmadszor inkább újra elsétáltam délután, de még nem érkezett meg, mert hát a futárnak sok címe van és késik. Viszont most egy kooperatívabb figura volt ott, felajánlotta, hogy kocsival visszavisz a kikötőbe, majd valamikor este ugyanő, ugyancsak kocsival, kézbesítette nekem az ékszíjat. Fizettem, nem is volt drága, kezet rázva és mosolyogva váltunk el, mindenki elégedett volt. Az a vicc, hogy én is, annak ellenére, hogy ez az egyszerű akció 4 napot vett igénybe. Így folydogálnak itt a dolgok.

Mitika

Ez a falu, Palerostól néhány mérföldre Délre, szintén a szárazföldön van, egy nagy öböl mélyén, szemben egész közel Kalamos sziget északi sarka, szóval tájilag igazán kellemes. A sok év alatt mégsem álltam meg soha, mert kedvenc pilot-könyvem nagyon fenyegetett, hogy itt aztán horgonyon éjszakázni, amikor befúj az erős nyugati szél és benyomja a nagy hullámokat, enyhén szólva nem kellemes. Na amikor pár napja erre kavarogtam, semmi szél nem volt, és nem is volt várható. Így aztán lehorgonyoztam a strand előtt( a kikötő számomra szóba sem jöhet, mert nincs elég tér Starcatcherrel manőverezni, meg amúgy hely sincs, mert dugig van halászcsónakokkal és kis motorosokkal). Na nyilván első dolgom volt kibocizni, és meg vizsgálni a helyett. És nagyon ellentmondásosnak találtam, mert egyik oldalon szeretem a tradicionális, nem puccos turistás helyeket, a másik oldalon viszont az egésznek volt egy lepukkadt, szinte elhagyatott hangulata, ami részben a mellékelt fotókon is látszik. De valami vonzereje csak van ( és lehet, még nem indult be a szezon teljesen) mert legnagyobb meglepetésemre a lakosságszámra vetített tavernák és kávézók száma szerintem bőven meghaladja akár Korfuét is. Szóval valamit csak tud a hely, és végül én is úgy döntöttem, hogy nagyon is tetszik.