Mitikas, június 12.

Végre eljutottam odáig, hogy Lacika történetét közöljem. Igaz, ez időben szinte egy hónap visszalépés, de érdemes olvasni. És nem kell minden szavát 100%-osan komolyan venni. Galéria helyett pedig csak egy ideillő kedves képet tettem a végére. Íme:

PROLÓG Janek Barátom 2023-as Jón-tengeri kalandozásához

Utazom. Még nem tudom hova, csak Janek biztosított, hogy jó helyre megyünk. Márpedig ő egy hiteles forrás.

Janek szerint a világ...

A világnak két közepe van: az egyik Dunapataj , illetve Szelid, a tóval a régi családi nyaralóval, a másik Aktio, a Jón tenger partján, a hajóval. Igaz, nem pont szemben vannak a földgolyón, így ez az állítás könnyen a laposföld hívők közé sorolhatja Barátomat, de a távolság nem akármi: 1500 km. Viszont mindkét helyen egyformán háboríthatatlanul lehet az Unicum illetve az Ouzo mellett elmélkedni.

Patajon találkozunk: én egy hátizsákkal, optimistán egy fürdőgatya és pár póló meg papucs társaságában valamint sok kiló vállról indítható csabai vastag, meg kevésbé vastag kolbász kíséretében. Janek ott várt az egy hete összetákolt Nissannal, amit nem szabad lemosni , nehogy a maradék dukkó is leperegjen róla. Ölelkezés, be a járműbe. Az induláskor kiderült, nem fogunk zenét hallgatni, rémisztő hangok törtek fel a futómű felől, olyasmi, mint mikor a bankrablók sikertelenül próbálják kitolni a mackót a trezorteremből, és az ráborul a kóbor macskára, amire Janek megnyugtatott, hogy ez átmeneti, meg csak valami bepakolt cucc zörög visít. Majd egyszer megigazítja. Azért én végig erősen fogtam a majrévasat, hogy a karosszéria nehogy mögöttünk maradjon.

Az út kezdetén mindjárt előállt egy -vélhetőleg egész éjszaka szerkesztett- bonyolult kijelentéssel: Itten én vagyok a kapitány, az történik , amit mondok, különben repülsz a vízbe. Célunk a hajó kijavítgatása, algátlanítása, vízre helyezése, és a többi: tenger a munka...

A vén tengeri medve szárazföldön kevésbé tud tájékozódni: Kalocsa után mindjárt pánikba esett, hogy nem ismerős a környék, pedig már 10-20 éve járja ezt az utat (ez a 10-20 év az ouzo mennyiségétől függően többször előjött utunk során). Előkaptam a telefont, hogy majd kiguglizom a térképen, merre a szerb határátkelő, amit, mint kapitány elébb szigorúan megtiltott büszkesége végett, de mikor már annyit kódorgott a Nissan a kiskunsági falvak között, mint betépett kombájnos a kukoricásban , akkor engedélyezte, hogy elnavigáljam. Előrevetítette ez az eset, hogy nem máma érkezünk meg a célhoz. Igaz, Janek ezt nem is tervezte, mindenáron a Vardar-parti kis motelben való megszállást forszérozta, ahol tíz éve mindig megszáll. Mert hogy nem szeret setétben vezetni. És persze ahol az első sört, meg rakija -t mérik. Tettem egy bátortalan próbálkozást, hogy váltott vezetéssel akár éjfél után nem sokkal megérkezünk Aktio-ba, de végül is igaza volt, egy egyszerű, de kedves helyre vackoltuk be magunkat az utolsó É-Macedón kisváros végén, kiváló mulatós macedón népekkel vacsoráltunk.

Még egy utolsó olcsó tankolás a görög belépés előtt lehetőséget adott arra, hogy megismerkedjünk az internacionális illiberalizmus fogalmával: az előzékeny benzinkutas , akinek több füle volt, mint foga, mikor kiszedte belőlünk, milyen rendszámot visel ez az érdekes jármű, meg hogy miféle ufo-nyeven hablatyolunk, nagyon megörült és vadul mutogatta a hüvelykeket, meg vigyorgott a vipla fogával: Orban, Orban! Nem Puskás, vagy Rubik, esetleg Semmelweis Ignác: Orbán. Dagadó mellkassal szálltunk vissza a batárba, de Janek nem bírta megállni, hogy ne mutasson be neki egy lengő belgát az orbánozás jutalmául.

Attól fogva én vezettem, hogy Janek pihenjen, meg én se rettegjek annyira. Gyönyörű hegyes tájakon mentünk át, de embereket nem láttunk az autópálya kapuk unott pénzszedőin kívül, így aztán sikerült megkreálni a magunk saját emblematikus görög személyét. Amikor ennyire ingerszegény a környezet, az ember könnyen asszociál bármiről egy kedves dologra, mint az a bizonyos férfiember a pszichológusnál, aki minden egyes elé tett ábrára rámondja, hogy az bizony punci. Szóval megláttam egy sor méhkaptárt a hegyoldalban és érdeklődtem, hol lehet a méhész? Janek nem mutatott hasonló érdeklődést ezért magam válaszoltam meg: biztos ott döngeti a kis pásztorlánykát a rekettyésben. De hol vannak a juhok? Szétszéledtek. Azaz, minden élőlénytől mentesen sikerült egy teljesen autentikus lakott területet vizionálni. Ettől fogva a kis pásztorlányka alakja többször felemlegetődött, mintegy balkáni Lorelei, Salome, avagy Solveig az északi kultúrákban. Nálunk ez Bróker Marcsi, meg Repülős Gizi.

Nem sokáig tudtunk fantáziálni a kis pásztorlányka különféle partnerekkel és szituációkban végzett döngetéseivel, mert a hegyek magaslataiban olyan ködbe szaladtunk, mint a beszáradt görög jughurt. Janek azt javallta, kidugja a fejit az ablakon és majd úgy navigál. Ez több okból feleslegesnek látszott: ugyanazt látta volna , mint ablakon át, letépi a fejit az alagút bejárata, meg aztán amúgy is szarabbul lát még nálam is. Gyakorlatilag a felhőkben jártunk, és találomra araszoltam előre, akár Stevie Wonder a gőzfürdőben.

Aztán vége lett, a szenvedésnek, ki a hegyekből röpke 5 óra múlva előttünk a tenger, megérkeztünk. Hiába a skótdudára dagadt húgyhólyagok, és a sörelvonási tünetek: a marinában egyetlen fiatal párocska meglátogatása az első dolog, amit meg kell tenni. Mondjuk megértem, roppant aranyos ausztrál-kanadai nomád pár, felszámoltak maguk után mindent otthon, vettek egy hajót, és azon élnek, próbálják restaurálni, hogy eljussanak vele Ausztráliába. Közben minimalista életmód: a tengerből kifogott halak ilyen-olyan meghívások, fényevés, : eképp élik boldogan az életüket. Üde jelenség ebben a környezetben ahol az átlag életkor jóval a miénk felett tendál.

A hajó kint áll a parton tavaly óta. Iannis a marina gondnoka megígérte akkoriban, hogy kiveszik a Perkins motort megszervízelni az ömlő olaj miatt. Hiába volt a sok emlékeztető mail, meg üzenet, még csak nem is emlékszik. Majd kijövünk, megnézzük. Na, akkor mi meg álljunk neki. A kapitány tanakodik, mihez kezdjünk, majd mint a Legényanya című filmben: elvtársak, gondolkozzunk- betódulunk a tavernába. Szar az idő is , előbb kiránduljunk. Három napot kirándulunk is : szakadó esőben, meg szélben Parga, vízesés, napos tengerpart, Lefkada, szuper minden, de most már tényleg csináljunk valamit. Iannis nem jön, lehet, hogy nem is vesszük ki azt a motort, lesz ami lesz. Azért megcsináljuk a boci alját, úgy szárazon nem is megy bele a víz főleg, mert aljával felfelé áll. Farészek lecsiszolva, teak olajjal lekezelve. Fel a vitorlákkal: az mondjuk pár órába, és sok új képzavaros káromkodásba kerül amelyek a családtagokkal való természetellenes kapcsolatra buzdítják az aktuális ellenséget. De fent vannak, és szépen lecsomagolva várják a szelet. A hajó még mindig a szárazon, éjjel abban alszunk, és tényleg imbolyog a szélben, mint a sivatag hajója, csak nem halad a karaván tova. A szél őrülten orgonál a millió hajó drótkötelein, akár a tudat módosult Varnus Xavér, veri a karabinereket az árbocokhoz: Ginger Baker dobkíséret.

Nekem eddigre elfogy az időm, szombaton este repülök vissza. Előtte klassz búcsúvacsi, majd Janekom feltesz a buszra, ami beszáguld velem Athénba 5 óra alatt. Megismerem a félsziget közepét, a korinthoszi öblöt, meg a reptéri shuttle-t.

Köszönöm, Janek, jó szelet, Kapitány!

Paleros, 2023.06.04.

Nagyon lassan ébredezett a medve téli álmából, és továbbra is kétségei vannak, hogy kellenek-e ezek a bejegyzések. De ha már itt vagyunk, vágjunk bele.

Május 13-án indultam, szokás szerint Szelidről. Pontosabban indultunk, mert legnagyobb örömömre volt kollégám és talán legjobb barátom, Nemes Laci csatlakozott hozzám. Az élet és külföldi kiküldetések kicsit megtépázták a kapcsolatot, de tavaly 20 év után ő is családostól hazatért Magyarországra és megkezdte a vidám nyugdíjas életet. Az ő ötlete volt, hogy eljön velem pár napra/egy hétre. Mondtam neki, hogy ennyi idő alatt a vitorlázásra nincs esély, de sebaj, csak érezzük jól magunkat. Hát az utóbbi teljes egészében működött, ehhez persze ismerni kellene Lacika sajátos humorát, amit én nem vagyok képes visszaadni ( mellesleg várom a beígért írását, amit közzé is fogok tenni).

Már utazás közben vidámak voltunk, éjszakára szintén szokás szerint megálltunk kedvenc Vardar-Motelemben Gevgelijában, ahol számos rakija, sör és csevapcsicsa társaságában megbeszéltük a világ, az ország, a családjaink ügyeit. Utóbbi egyébként egész idő alatt folyamatos volt.

Másnap, vasárnap érkeztünk a bázisra. Először is megkerestem korábban ugyancsak sokszor emlegetett „kanadai gyerekeimet” ( Opal és Paul), akik még mindig nem kezdték meg világ körüli útjukat, újra a szárazon vannak, mert télen több baleset érte őket az Adrián ( villámcsapás, ami kivégzett egy csomó fontos elektronikát, továbbá vitorla szakadások), meg különben is állandóan átépítik a hajót. De róluk még lesz szó.

A következő napokban a hajóval nem is igen foglalkoztunk, hanem felkerestük a környék lehetséges kiránduló helyeit, mondjuk az időjárással nem volt szerencsénk, pl Pargában 1 órát ültünk az autóban, még egyet egy tavernában, mire rászántuk magunkat, hogy az esőben neki vágjunk a vár megmászásának.

Szóval így szórakoztunk, de a pár nap gyorsan eltelt, szombaton Lacika felült az Athénba tartó buszra, ahonnan éjszaka meg is érkezett Budapestre. Jó volt veled, kedves László.

Aztán a szokásos matatások után, 27-én szombaton vízre kerültem, és pár nap Vonitsai akklimatizálódás ( és némi további szerelések) után átvitorláztam – valóban örömvitorlázás volt, csak a lefkadai hídnál motoroztam - ebbe a nagyon bájos faluba, amit holland barátomék ( Keers és Anita) évek óta ajánlanak. Valóban, egy nap után kedvenceim listájára került. Minden van, kis kikötő, strand, taverna sor, de az egész nagyon békés, falusias hangulatú, a nem nagy számú turistával ill. charter-vitorlázóval együtt, akik főleg hét végén, turnusváltáskor nyüzsögnek. Amúgy a hely Lefkadaval szemben a szárazföldön van, vicces módon országúton pl. Vonitsától csak kb 20 km.

Ja, és Keers-ék érve volt az is, hogy van egy kiváló indiai étterem, ami részben vicces egy ilyen nem frekventált helyen, másrészt üdítő változatosság a muszaka, szuflaki, „görög”saláta kínálat mellett. Persze reményeim ellenére nem oda hívtak meg este, de majd egyszer csak sor kerül rá.

Még pár napot ellötyögök itt, aztán a továbbiakat meglátjuk.

Igyekszem időnként jelentkezni, már a fenti dátum sem stimmel, mert lustaság és internet hiány miatt csak most jutottam el a közzétételig.

Sziasztok! Én Rozi vagyok, tizenhat éves, és öt napot töltöttem a családommal, és Janekkal a Star Catcher nevű vitorlásán. 

A szüleimmel már régóta terveztük, hogy menjünk vitorlázni a nyáron. De ez a terv akkor vált igazán konkréttá, amikor a nagymamám, Hegedűs Katalin mesélt a Tengeri Medve, alias Janek vitorlásán töltött idejéről. Én azonnal lelkes lettem. Még nem aludtam hajón ezelőtt, habár vitorlázni már voltam, de a Balatonon, tengeren mégiscsak más és izgalmasabb.

Szóval eldöntöttük, hogy idén nyáron is Görögországba megyünk, és a tizenkét napból öt napot vitorláson töltünk. Nagyon izgatott voltam, igazából egyedül attól féltem, hogy ha nagyon hánykolódik a hajó éjjel, akkor hányingerem lesz, de ez egyszer sem fordult elő.

Az első éjjel a reptérhez közeli Prevezai kikötőben aludtunk a hajón. Nagyon meleg volt, de az ágyak kényelmesek voltak. Habár én nem értek a vitorlásokhoz, meg úgy amblokk a vitorlázáshoz, de szerintem egész nagy, és szép volt a hajó, nekem nagyon tetszett.

Hétfőn reggel korán indultunk, és hosszú út állt előttünk. A cél Meganisi volt. Az út során párszor megálltunk fürdeni. Annyira csodálatos volt, ahogy a hajóról beleugrottam a vízbe, és a nap sugarai levilágítottak a vízbe, mely több mint ötven méter mély volt. Nekem amúgy nagyon tetszett a hajón, hogy volt mélységmérő, Majával, a nagyobbik húgommal mindig szörnyülködtünk, hogy mennyire mély a víz. Később kiderült, hogy a mélységmérő mennyire fontos, hiszen ha egy kikötőben vagyunk, és nem elég mély a víz, az nagy károkat tud okozni a hajóban.

Éppen a nyílt tengeren mentünk, alig volt hajó vagy sziget a láthatáron, amikor is hatalmas csattanást hallottunk. És igen. Két vitorlás egymásnak ment a nyílt tengeren. Ha körbenéztünk, konkrétan három hajó volt a közelben. Mi, meg akik összeütköztek. Nos, hogy ez hogy sikerült nekik, azt nem tudjuk, de valószínűleg nagyon nem figyeltek. Janek nagyon menő távcsövén keresztül néztem az eseményeket.

Hat körül kötöttünk ki Meganisin egy öbölben, ahol gyönyörű volt a víz. Eleniék tavernájában vacsoráztunk igazi görög ételeket, és a bocival ( kis csónak) mentünk ki a partig.

Iszonyú jót aludtunk, reggel a kabócák hangjára keltem kilenc körül.

Következő úticélunk Kastos volt. Egy nagyon cuki öbölnél kötöttünk ki némi nehézségek után. Ezen a szigeten nyolcvan ember él, de épp emiatt nagyon nyugis, és gyönyörű volt.

Szerdán elmentünk ahhoz az öbölhöz, amit én a legjobban vártam. Janek azt mondta, hogy ezen a kis szigeten malacok laknak. És valóban. Lehorgonyoztunk, és kiúsztunk a partra. A víz csodaszép volt, és teljesen átlátszó, a part kavicsos volt, és egy malac család turkált a kavicsok között. Annyira édesek voltak. Mondjuk nem simogattam volna meg. Ezen a szigeten volt még egy kis kápolna, és egy kis harang, amit megkongattunk. 

Fél öt körül érkeztünk meg Vathiba (Ithaka szigetén, ahol az Odüsszeusz játszódott, én pont idén tanultam, és nagyon tetszett a történet) ez egy nagyobb város, és csodás a fekvése. Kábé az utolsó helyet foglaltuk el a kikötőben. Elgyalogoltunk egy strandig, ¾ óra volt az út, de megérte, mert gyönyörű volt. Este Janek mutatott egy nagyon jó tavernát, és ott vacsiztunk.

Csütörtök reggel Mamáék elmentek bevásárolni, és reggelire “pugácsa” nevű péksütit ettünk, nagyon finom, vaníliás pudinggal töltött édesség. Aztán útra keltünk. Az út során nagyon feltámadt a szél, és akkor nagyon gyorsan mentünk. Amúgy megfigyeléseim alapján háromféle módon lehet haladni a vitorlással. Jó, nyilván lehet többféleképpen is, de én ezeket tapasztaltam. Az első, amikor nincs akkora nagy szél, és így “csordogálunk” motor és vitorla nélkül, vagy vitorlával. De ez elég lassú, viszont nagyon nyugis. A második, amikor motorral megyünk, ez elég hangos, mondjuk már megszoktam egy idő után. Viszont ennek az az előnye, hogy gyorsabban haladunk. És a harmadik, amikor erősen fúj a szél, és vitorlát bontunk, vagyis én nem bontottam vitorlát, csak Janek, meg Papa, de ilyenkor bedőlt a hajó, és iszonyú gyorsan haladtunk. Én volt, hogy kormányoztam, ami nem volt annyira bonyolult a nyílt tengeren, illetve a babákat raktam ki és be. 

 Kikötöttünk Frikes városánál, ez még mindig Ithaka szigetén volt. Nekem személy szerint ez a hely volt az egyik kedvencem. Mondjuk nagyon hülyén álltak be a hajók, sok helyet elfoglalva. De a  víz gyönyörű volt, és lehetett ugrálni egy kis mólóról. 

Péntek volt az utolsó nap. Reggel elindultunk, és egy órára értünk a lefkadai öbölbe, ahol a szállásunk volt. És ezzel véget ért a vitorlázás.

Én nagyon élveztem az öt napos vitorlázást. Rengeteg sok szép helyre mentünk, és csodálatos kis öblöket, meg kikötőket láttunk. Nekem az tetszett a legjobban, hogy minden nap más helyen aludtunk, minden nap új kis varázslatos öblökbe mentünk.

Nagyon szépen köszönöm Janeknak, hogy ilyen szép helyekre vittél minket, és hogy nap mint nap új kalandokban lehetett részünk.

Abelaki öböl/Meganissi, aug.5.

Ez most a szokásosnál is rövidebb bejegyzés lesz pár képpel. A lényeg, hogy a múlt héten nagyon kellemes túrát csináltunk Munk Julival, férjével, Balázzsal és a három leányzóval: Rozi ( 16 ),Maja ( 13 ) és Szofi ( 5). A kicsi - is - nagyon cserfes, barátságos, okoska, és talán érezte rajtam a lelkes nagypapát, mert alaposan összebarátkoztunk, például a kezemet fogva elsétált velem a 40 fokban egyedül egy strandra, ahol búvárkodni szeretett volna, az utolsó napon pedig megkérdezte, hogy a Janekot is visszük-e magunkkal? T.i. egy második hetet még Lefkadan töltöttek apartmanban, ahova sikerült őket majdnem a küszöbig szállítani. A túra amúgy a szokásos kis kör volt ( az hét eleve csak 5 napot jelentett), Meganissi, Kastos, One House Bay – a malacos öböl – IthakaVathi és Ithaka Frikes.

Amúgy Rozi ígért egy vendég bejegyzést, nagyon várom, vajon egy kamaszlánynak mit jelentett ez a kirándulás?

Utána megálltam Nidriben, ahol viszont Ákos barátom szintén Balázs fiával, igen előrehaladott terhes feleségével ( Niki) és 4 éves Bogi lányukkal találkoztam vasárnap. Este egy nagyot tavernáztunk, hétfőn pedig kb fél napot hajókáztunk, sajnos nagyobb részt motorozva. Aztán még pár napot horgonyon lötyögtem Nidriben, de idegesített a tömeg, a zaj, a fel-alá dübörgő motorcsónakok, úgyhogy tegnap előtt átjöttem az unalomig ismert, de megunhatatlan kedvenc öblömbe. Mondjuk tömeg itt is van, minden estére érkezik jó pár charterflotilla ( tegnap kb 30 hajó), szóval a kavalkád folyamatos. Már érzem, hogy rövidesen Vonitsában fogom a nyugalmamat újra megtalálni.

Vonitsa, július 20. szerda

A helyzet fokozódik

Mármint a kikötőben. Előző bejegyzésben már írtam a fizetés, nem fizetés kérdésről, ezt már nem akarom ragozni. Nagyjából senki nem fizet. De egyesek ki tudja mi módon lefoglaltak fix helyeket, persze nem időben jelezték, írták ki, másik hajó odaállt, nem akart elmenni, volt műsor, ordítozás, rendőrség kihívása. Szóval távlatilag nem jó a helyzet, de múlt múlt csütörtök óta csak itt sunnyogtam, ma pedig újra kimentem horgonyra. El lehet így lébecolni, szerintem az önkormányzat sem tudja mit akar, meg ember sincs rá, meg meleg is van. Szóval csak görögösen.

Viszont szuper túra barátokkal

De nem a fenti a lényeg, hanem hogy 8-tól 15-ig egy kellemes hetet töltöttünk Valachi doktor/Kati és Hidasi Zsolt/Orsi felállásban. Pontosabban csak nettó 4 napot, mert Zsolték csak vasárnap érkeztek. Ebbe az időbe egy szokásos kis kör fért bele ( Meganissi, One House Bay – ahol a malacok laknak, de most nem jöttek elő), Kastos, Nidri és vissza. De tényleg jól éreztük magunkat, normális, kulturált, jó kedélyű emberek. Sajnos Kati kicsit – vagy inkább nagyon – fél, ha dől a hajó, de ennek ellenére még jókat vitorláztunk is, mert Zsolt tud mindent ( annak idején ő volt az egyetlen "idegen", akinek odaadtam a King Kong-ot). Minden este taverna, mert Laci doktor abból nem enged – amíg meg ki nem kötünk, sör legyen elég, Janek! - bárány és tengeri herkentyű felváltva, vagy akár egyszerre. Szóval pazar volt.

Ennyi elég is, most lötyögés, vasárnap jön egy újabb, várhatóan szintén kedves társaság, konkrétan család ( szülők és 3 kislány), de van balatoni előéletük.

Vonitsa, júl. 6. szerda

Fenti idézetet, mondatot, Esterházy Pétertől szedtem. Nagyszerűen és tömören bemutatja mostani állapotomat, ami nem túl izgalmas, ellenben kellemes.

Szóval röviden: sok kedves ismerős, barát noszogatott már otthon, hogy ne hanyagoljam a blogot, igen is írjam, vagy legalább képeket tegyek ki időnként. De hát tényleg semmi új nem történik. A képes dolog még jó lenne, csak a kis kamerám nem hoztam el, mondván, az okos telefonnal jobb képeket lehet csinálni, és aztán rögtön közzétenni, megosztani. Igen ám, csak a telo kezelésében sokkal bizonytalanabb vagyok, mint a laptop esetében. Így történt, hogy az előző pár mondatom és képem félig a János Lovász, félig pedig a tengerimedve Facebook oldalra került, amiért utólag is elnézést kérek.

Na de nézzük mi az a semmi, ami történik? Otthonról, pontosabban Szelidről csak június 15-én indultam el, másnap megérkeztem, nekiálltam lassacskán a hajó rendbe szedésének, és a végén 28-án ( vagyis múlt kedden, kerültem vízre. A technikai nyavalygásaimra most nem térek ki, tekintsük úgy, hogy minden működik. ( egyelőre). Még aznap délután átsuhantam Vonitsába, ahol jól leragadtam, egy hetet konkrét semmittevéssel, olvasással, lustálkodással töltöttem. Azzal indokoltam magamnak, hogy nyaralás, pihenés rám fér, meg tényleg szinte semmi szél nem volt, még a kötelező délutáni nyugati is sokkal gyengébb és rövidebb ideig tart. Ez aztán annyiban változott, hogy hétfőn újra elkezdtek fenyegetőzni, hogy itt bizony kikötői díjak szedése következik, másnap reggel mindenki jelentkezzen az önkormányzatnál összes dokumentumával, tegyen vallomást, hogy mióta van itt, meddig marad, stb. Persze szokás szerint a végén én lettem volna az egyetlen, aki fizet, hiszen az üresen egész évben itt rohadó hajókkal nem nagyon tudnak mit kezdeni, a gazdagok meg vagy negligálják, vagy fizetnek.Erre úgy berágtam, hogy azonnal eljöttem, nem messzire, csak a kilenclyukú híd mögötti öbölbe horgonyra. És rájöttem, sokkal jobb is itt, mint a városban, csönd van, béke, még a levegő is mozog kicsit, lehet meztelenül ugrálni a vízbe, stb. Max a vásárlás miatt kell többet gyalogolni, no de az időbe belefér.

Egy apróság, találkoztam saját magam görög megfelelőjével: nyugdíjas fickó, megvett egy igen méretes, de szintén 40 évnél idősebb hajót, és nagyon boldog vele. Az egyik képen ő feszít nagy büszkén. Segítettem neki egy vitorlát felszerelni, majd lelkesen beindította a motort, ami olyan kék füstöt okádott, mintha 10 Trabantot túráztattak volna. Ezt a kikötő úri közönsége nehezményezte, mire leállította és eltűnt, de fél óra múlva visszajött, bepattant a hajóba és elpöfögött az éjszakába, mondván, szeret a vízen aludni.

Ezenkívül tegnap megjelentek holland barátaim ( Kers és Anita, volt már szó róluk sokszor), itt horgonyoznak mellettem, ma estére meghívtak tavernázni, akkor fogok az internettel is megküzdeni, vagyis normálisan kitenni ezt a bejegyzést meg pár képet is.

De előre szólok, aztán újra sokáig semmi, pénteken érkeznek Valachi doktor és Hidasi Zsolt barátomék feleségestől, egy hétig lesznek velem, aminek nagyon örülök.

PS csütörtök reggel: este olyan szél fújt, hogy nem tudtunk kievezni, vacsora és internetezés elmaradt.

Dunapataj/Szelidi tó, szeptember 19.vasárnap

Igen, kedves olvasó, nem Vonitsa. Múlt héten gondoltam egyet és harmadszorra is módosítva a kidaruzás időpontját, szépen haza jöttem. Nem tudom, okos döntés volt-e, de valahogy belém bújt a kisördög, fáradt is voltam, lassan azért ott is szezon vége van, szóval hírtelen elég volt.

Tartozom egy bocsánatkéréssel a bő egy hónapos halgatás miatt, de ezredszerre is csak ismételni tudnám, újdonságok nem történtek. Igaz, az utolsó két hétben voltak vendégeim, de ugyan azokat a rövid köröket tettük meg, mint már olyan sokszor ( Lefkada csatorna, Meganissi, One House Bay, Ithaka, Nidri, kb. ennyi).

Nem is szaporítom a szót, viszont búcsúzóul mellékelek két drón videót, amiket egyik utolsó vendégem készített, szerintem érdemes végig nézni őket ( az egyik kb 4 perc, a másik 1), amúgy a kedvenc és sokszor emlegetett Abelike öbölben készültek.

Aztán mi lesz jövőre, sokadik „utolsó” szezonban, majd meglátjuk. Köszönöm néhány lelkes olvasóm türelmét és biztatását, magamtól még ennyit sem blogoltam volna.

DJL0035

DJL0036

Vonitsa, augusztus 18, szerda

Naptár és az összes ujjam segítségével kiszámoltam, hogy holnap lesz három hete, amikor utoljára jelentkeztem. Ez bizony nem szép dolog, és újra csak arra tudok hivatkozni, hogy nagyjából semmi nem történik, és ezt az egész blogosdit nem kellene erőltetni.

Persze a dolog nem egészen így áll, mert a semmi történés közben is vannak apró események – ezt sem először írom - , hol vidámak, hol kellemetlenek, hol szórakoztatóak, stb. Ez részben következménye lehet ennek a lassú, kényelmes, kicsit „cigányos” életformának ( el is kezdtem magamat sea gipsy-nek titulálni), talán a nagy melegnek is, amikor semmi nem számít, csak a pilledés és lötyögés a fő tevékenység.

De mégsem unalmasan telt az elmúlt időszak. Egyrészt vendégem volt két hétre Marci fiam édesanyja, vagyis volt feleségem Csilla. Bár 5-6 mérföldnél többet nem vitorláztunk, ő jól érezte magát, azt mondta, nyaralni jött, és a semmittevés, olvasgatás, strandolás, cukrászda és taverna látogatás neki tökéletesen megfelelt. Én azért nem egészen így gondoltam, de részben az időjárás, részben Starcatcher eldöntötte a kérdést. Az időjárás annyiban, hogy továbbra is alig van szél, a délutáni kötelező nyugati is rövidebb ideig tart és talán gyengébb is a szokásosnál. Félek is, hogy meglesz ennek a böjtje, mert a végtelenségig nem fog így maradni, majd jönnek a viharok, mint a Balatonon augusztus 20. után.

Starcatcher meg újra megtréfált, természetesen az elektromos rendszerrel. Napokig próbáltuk Paullal ( kanadai ifjú cimborámmal) megfejteni, de végül szerelőt kellett hívni, aki másnapra meg is oldotta a problémát ( amúgy az volt a baj, amit én sejtettem is, az indítást és töltést vezérlő relé ment tönkre, és ez teljesen összezavarta a dolgokat, noha a motort be lehetett indítani). Amúgy vízre szállásuk után Paulék is megjelentek itt Vonitsában, állandóan, szereltek, vásároltak, készleteket halmoztak. Világ körüli útjuk egyre tolódik, de hát végül is nem sietnek sehova. Viszont EU-s vízumuk lassan lejár, tehát valahova máshova, valószínűleg Törökországba fognak tovább állni.

Végre eljutottam ezen bejegyzés lényegéhez: múlt pénteken egy nagyon szép kirándulást tettünk, persze autóval. Az egész úgy kezdődött, hogy megjelent egy cseh házaspár, akikkel még az első évben barátkoztunk össze, Jana és Jozef, plusz két kislányuk, akik azóta langaléta kamaszok lettek. A hajójukat pár éve eladták, de most visszajöttek nosztalgiázni. Mint rendes ex-csehszlovákok, Jozef nagy turista, ő fedezett fel a közelben egy vízesést, amit a görögök nem propagálnak, talán még neve sincs. Egy kis folyó jön le a hegyekből, és pár km-rel feljebb van maga a vízesés, több lépcsőben dől a víz a sziklákon, az alján egy kis medence is van, amiben én is megmártóztam, kegyetlenül hideg ( kb csapvíz hőmérsékletnél is hidegebb). Jozef azt javasolta, ill. ők úgy tették meg az utat, hogy a folyómederben, a vízben, köveken gyalogolva fel lehet jutni a vízeséshez, szerinte kb 3,5 km. Mi is így indultunk, de pár száz méter után visszafordultunk, mondván, hogy OK, felmegyünk, de majd vissza is kell jönni. Persze semmi túra felszerelés, egy kis flakon víz, rajtam strandpapucs, mint egyetlen lábbelim. Szóval megfutamodtunk, visszamentünk az autóhoz, és azzal mentünk fel, de az sem volt egyszerű, kb 20 perc hegynek felfelé kanyargás után az út megszűnt ( konkrétan le van szakadva, tán egy földrengés miatt ), majd további majdnem fél óra gyaloglás után érkeztünk magához a vízeséshez, de megérte. Összességében a kis kirándulás egy bő fél napos és eléggé fárasztó kaland volt. Remélem a mellékelt képek valamit visszaadnak belőle.

Ja a képek: sikerült lencsevégre kapni a kikötői teknős fejét, így ő is szerepel a kirándulás képei között.

Továbbiak? Ma este megyek a reptérre egy régi holland barátomékért ( Kees és Anita, a korábbi években szerintem a blogon is szerepeltek). A hölgy pár éve lezuhant a hajóról, már a parton, ráesett mindenféle vasszerkezetekre, mentőhelikopter vitte Athénba, szóval igen csúnya esett volt. Utána nem is lelkesedtek, aztán jött a Covid, úgy látszik, most újra belevágnak. A hajójuk valamiért Nidriben van, oda fuvarozom őket, aztán majd meglátjuk.

Ionion Marine, július 29. csütörtök

Múlt szombaton végre elhagytam Vonitsát, és egész kellemes vitorlázással sikerült átjönnöm a bázisra. Először lehorgonyoztam, de szerencsére a sólya melletti kis mólót éppen elhagyta valaki, gyorsan lecsaptam a helyre, bedugtam a 220V-t, és azóta is itt dekkolok. Meglepő módon nem is akarnak elzavarni, pedig ez a pár kikötőhely elvileg a ki-be daruzáshoz, szereléshez van fenntartva.

És mivel töltöttem ezeket a napokat? Hihetetlen módon elteltek, részben Pauléknak segítettem, részben másoknak, az ember ide-oda lődörög, beszélget, eszmét cserél a hajókról.

Paulék hajója természetesen még nincs kész, talán ma befejezik és a hét végéig vízre kerül.Viszont igyekeznek ők is minél olcsóbban megélni, ezért Paul sokat búvárkodik, halat vagy rákokat lő. A mellékelt fotók egy ilyen alkalommal készültek, a bázistól pár száz méterre partra futtatok öreg daru mellett, mert Paul az alatt fedezett fel egy csomó rákot. Sajnos a zsákmányról nincs képem, mert közben megették.

A másik két képhez kapcsolódó story még érdekesebb. Szintén Paulék révén ismerkedtem meg egy idős olasz úrral és csaptatával. Peppino 91 éves, felesége, aki mellesleg angol, 83, szegény alig tud mozogni, de aktívan vitorláztak eddig, mert ezekben a napokban adták el. És milyen hajó! Két árbocos, 42 lábas Halberg Rassy, igaz, nem fiatal, de nagyon jó állapotú. Amúgy a Halberg Rassy svéd gyártó, nagyon drága, de nagyon jó minőségű, elegáns, tengerálló, tartós hajókat épít ( mint autóban a Volvo vagy Mercedes).

„Természetesen” addig nyüzsögtem, amíg segítettem kisebb javításokban, a vitorlák felszerelésében, mert tegnap előtt-re várták a vevőt, akivel meg is egyeztek. Az időseken kívül még tartozik a hajóhoz egy Frederico nevű skipper/legénység, segítő akárki, mert Peppino papa nagyon lelkes és mindent egyedül akart csinálni, de bizony már nem bírja erővel. Nem tudom, hogy a segítség fejében, vagy egyszerűen csak kedvességből, barátságból, de egyszer tavernázni is meghívtak, és tegnap este is náluk borozgattunk.

Így aztán nem csoda, hogy itt is állandóan tolódik az indulásom, pedig nagyon vissza kellene menni Vonitsába, mert szó szerint mindenem elfogyott, az utolsó tojást tegnap ettem meg, semmi főzési alapanyagom nincs, stb. És az itteni ( pontosabban a szomszédos puccos marinában lévő) kisbolt igen drága, és a választék is igen mérsékelt, sörök, üdítők, szeszes italok, konzervek, édességek.

Szóval ma délután, ha megjön a szél, elbúcsúzok mindenkitől és tényleg visszamegyek a falumba.

Ionion Marina, július 22, csütörtök

Már alig merem leírni, naná, hogy még mindig Vonitsában. Van ennek sok oka, a lustaság, a kanadai gyerekekkel kvaterkázás, más cimborákkal sörözgetés, más hajókon szerelés, segítés bármiben. Szél meg továbbra sem fúj, szóval nehezen mozdul az ember. Jövő vasárnap érkezik egy kedves vendégem, majd vele útra kelünk, remélem messzebb jutunk Meganissinél.

Na de azért ha ritkán is, akad téma, görög barátaink gondoskodnak róla.

Tegnap reggel, itteni tempó szerint elég korán ( 8 óra után valamivel) megjelent egy munkás brigád a mólónkon, és kérték, hogy mindenki húzódjon odébb kicsit a partfaltól, mert ők itten mostan villanyt fognak szerelni. Az álmos hajós társulat nagy duzzogva bevonta a járóhidakat, lazított a kikötőköteleken, eltávolodott pár métert, feszített a horgonyokon, és onnan figyelte az eseményeket.

Először megörültünk, hogy netán 220 V vételezési lehetőséget építenek ki, de persze csudát. Csak egy fénysort a móló szélére, mintegy dekorációként. Pokoli fontos, ráadásul valószínűleg pár hónap alatt le lesz rombolva, ha nem nem is szándékosan. De hát az EU-s pénzt itt is el kell költeni lehetőleg értelmetlen dolgokra. Mellesleg Vonitsa főtere, ahol már tavaly elkezdtek túrni, ásni, végül is elkészült, és hangulatos lett, esténként dugig is vannak a kávézók, fagyizók.

Persze hab a tortán, a villanyszerelési projekthez kinek a bociját kérték kölcsön? Természetesen az enyémet, talán mert az nem felfújós, vagy láttak rajtam, hogy én nem fogom megtagadni. Csak azt nem tudom, ha én történetesen nem vagyok ott, hogy oldották volna meg?

Mivel a dolog csak ma fejeződött be, persze ismét nem vitorláztam el, hanem átautóztam a bázisra, ma van Opal, a kanadai leányzó születésnapja, gondoltam koccintunk rá egyet. Amíg hűl a Prosecco, meg is írtam ezt a rövid bejegyzést.