Vonitsa, augusztus 18, szerda
Naptár és az összes ujjam segítségével kiszámoltam, hogy holnap lesz három hete, amikor utoljára jelentkeztem. Ez bizony nem szép dolog, és újra csak arra tudok hivatkozni, hogy nagyjából semmi nem történik, és ezt az egész blogosdit nem kellene erőltetni.
Persze a dolog nem egészen így áll, mert a semmi történés közben is vannak apró események – ezt sem először írom - , hol vidámak, hol kellemetlenek, hol szórakoztatóak, stb. Ez részben következménye lehet ennek a lassú, kényelmes, kicsit „cigányos” életformának ( el is kezdtem magamat sea gipsy-nek titulálni), talán a nagy melegnek is, amikor semmi nem számít, csak a pilledés és lötyögés a fő tevékenység.
De mégsem unalmasan telt az elmúlt időszak. Egyrészt vendégem volt két hétre Marci fiam édesanyja, vagyis volt feleségem Csilla. Bár 5-6 mérföldnél többet nem vitorláztunk, ő jól érezte magát, azt mondta, nyaralni jött, és a semmittevés, olvasgatás, strandolás, cukrászda és taverna látogatás neki tökéletesen megfelelt. Én azért nem egészen így gondoltam, de részben az időjárás, részben Starcatcher eldöntötte a kérdést. Az időjárás annyiban, hogy továbbra is alig van szél, a délutáni kötelező nyugati is rövidebb ideig tart és talán gyengébb is a szokásosnál. Félek is, hogy meglesz ennek a böjtje, mert a végtelenségig nem fog így maradni, majd jönnek a viharok, mint a Balatonon augusztus 20. után.
Starcatcher meg újra megtréfált, természetesen az elektromos rendszerrel. Napokig próbáltuk Paullal ( kanadai ifjú cimborámmal) megfejteni, de végül szerelőt kellett hívni, aki másnapra meg is oldotta a problémát ( amúgy az volt a baj, amit én sejtettem is, az indítást és töltést vezérlő relé ment tönkre, és ez teljesen összezavarta a dolgokat, noha a motort be lehetett indítani). Amúgy vízre szállásuk után Paulék is megjelentek itt Vonitsában, állandóan, szereltek, vásároltak, készleteket halmoztak. Világ körüli útjuk egyre tolódik, de hát végül is nem sietnek sehova. Viszont EU-s vízumuk lassan lejár, tehát valahova máshova, valószínűleg Törökországba fognak tovább állni.
Végre eljutottam ezen bejegyzés lényegéhez: múlt pénteken egy nagyon szép kirándulást tettünk, persze autóval. Az egész úgy kezdődött, hogy megjelent egy cseh házaspár, akikkel még az első évben barátkoztunk össze, Jana és Jozef, plusz két kislányuk, akik azóta langaléta kamaszok lettek. A hajójukat pár éve eladták, de most visszajöttek nosztalgiázni. Mint rendes ex-csehszlovákok, Jozef nagy turista, ő fedezett fel a közelben egy vízesést, amit a görögök nem propagálnak, talán még neve sincs. Egy kis folyó jön le a hegyekből, és pár km-rel feljebb van maga a vízesés, több lépcsőben dől a víz a sziklákon, az alján egy kis medence is van, amiben én is megmártóztam, kegyetlenül hideg ( kb csapvíz hőmérsékletnél is hidegebb). Jozef azt javasolta, ill. ők úgy tették meg az utat, hogy a folyómederben, a vízben, köveken gyalogolva fel lehet jutni a vízeséshez, szerinte kb 3,5 km. Mi is így indultunk, de pár száz méter után visszafordultunk, mondván, hogy OK, felmegyünk, de majd vissza is kell jönni. Persze semmi túra felszerelés, egy kis flakon víz, rajtam strandpapucs, mint egyetlen lábbelim. Szóval megfutamodtunk, visszamentünk az autóhoz, és azzal mentünk fel, de az sem volt egyszerű, kb 20 perc hegynek felfelé kanyargás után az út megszűnt ( konkrétan le van szakadva, tán egy földrengés miatt ), majd további majdnem fél óra gyaloglás után érkeztünk magához a vízeséshez, de megérte. Összességében a kis kirándulás egy bő fél napos és eléggé fárasztó kaland volt. Remélem a mellékelt képek valamit visszaadnak belőle.
Ja a képek: sikerült lencsevégre kapni a kikötői teknős fejét, így ő is szerepel a kirándulás képei között.
Továbbiak? Ma este megyek a reptérre egy régi holland barátomékért ( Kees és Anita, a korábbi években szerintem a blogon is szerepeltek). A hölgy pár éve lezuhant a hajóról, már a parton, ráesett mindenféle vasszerkezetekre, mentőhelikopter vitte Athénba, szóval igen csúnya esett volt. Utána nem is lelkesedtek, aztán jött a Covid, úgy látszik, most újra belevágnak. A hajójuk valamiért Nidriben van, oda fuvarozom őket, aztán majd meglátjuk.
