Mitikas, június 12.

Végre eljutottam odáig, hogy Lacika történetét közöljem. Igaz, ez időben szinte egy hónap visszalépés, de érdemes olvasni. És nem kell minden szavát 100%-osan komolyan venni. Galéria helyett pedig csak egy ideillő kedves képet tettem a végére. Íme:

PROLÓG Janek Barátom 2023-as Jón-tengeri kalandozásához

Utazom. Még nem tudom hova, csak Janek biztosított, hogy jó helyre megyünk. Márpedig ő egy hiteles forrás.

Janek szerint a világ...

A világnak két közepe van: az egyik Dunapataj , illetve Szelid, a tóval a régi családi nyaralóval, a másik Aktio, a Jón tenger partján, a hajóval. Igaz, nem pont szemben vannak a földgolyón, így ez az állítás könnyen a laposföld hívők közé sorolhatja Barátomat, de a távolság nem akármi: 1500 km. Viszont mindkét helyen egyformán háboríthatatlanul lehet az Unicum illetve az Ouzo mellett elmélkedni.

Patajon találkozunk: én egy hátizsákkal, optimistán egy fürdőgatya és pár póló meg papucs társaságában valamint sok kiló vállról indítható csabai vastag, meg kevésbé vastag kolbász kíséretében. Janek ott várt az egy hete összetákolt Nissannal, amit nem szabad lemosni , nehogy a maradék dukkó is leperegjen róla. Ölelkezés, be a járműbe. Az induláskor kiderült, nem fogunk zenét hallgatni, rémisztő hangok törtek fel a futómű felől, olyasmi, mint mikor a bankrablók sikertelenül próbálják kitolni a mackót a trezorteremből, és az ráborul a kóbor macskára, amire Janek megnyugtatott, hogy ez átmeneti, meg csak valami bepakolt cucc zörög visít. Majd egyszer megigazítja. Azért én végig erősen fogtam a majrévasat, hogy a karosszéria nehogy mögöttünk maradjon.

Az út kezdetén mindjárt előállt egy -vélhetőleg egész éjszaka szerkesztett- bonyolult kijelentéssel: Itten én vagyok a kapitány, az történik , amit mondok, különben repülsz a vízbe. Célunk a hajó kijavítgatása, algátlanítása, vízre helyezése, és a többi: tenger a munka...

A vén tengeri medve szárazföldön kevésbé tud tájékozódni: Kalocsa után mindjárt pánikba esett, hogy nem ismerős a környék, pedig már 10-20 éve járja ezt az utat (ez a 10-20 év az ouzo mennyiségétől függően többször előjött utunk során). Előkaptam a telefont, hogy majd kiguglizom a térképen, merre a szerb határátkelő, amit, mint kapitány elébb szigorúan megtiltott büszkesége végett, de mikor már annyit kódorgott a Nissan a kiskunsági falvak között, mint betépett kombájnos a kukoricásban , akkor engedélyezte, hogy elnavigáljam. Előrevetítette ez az eset, hogy nem máma érkezünk meg a célhoz. Igaz, Janek ezt nem is tervezte, mindenáron a Vardar-parti kis motelben való megszállást forszérozta, ahol tíz éve mindig megszáll. Mert hogy nem szeret setétben vezetni. És persze ahol az első sört, meg rakija -t mérik. Tettem egy bátortalan próbálkozást, hogy váltott vezetéssel akár éjfél után nem sokkal megérkezünk Aktio-ba, de végül is igaza volt, egy egyszerű, de kedves helyre vackoltuk be magunkat az utolsó É-Macedón kisváros végén, kiváló mulatós macedón népekkel vacsoráltunk.

Még egy utolsó olcsó tankolás a görög belépés előtt lehetőséget adott arra, hogy megismerkedjünk az internacionális illiberalizmus fogalmával: az előzékeny benzinkutas , akinek több füle volt, mint foga, mikor kiszedte belőlünk, milyen rendszámot visel ez az érdekes jármű, meg hogy miféle ufo-nyeven hablatyolunk, nagyon megörült és vadul mutogatta a hüvelykeket, meg vigyorgott a vipla fogával: Orban, Orban! Nem Puskás, vagy Rubik, esetleg Semmelweis Ignác: Orbán. Dagadó mellkassal szálltunk vissza a batárba, de Janek nem bírta megállni, hogy ne mutasson be neki egy lengő belgát az orbánozás jutalmául.

Attól fogva én vezettem, hogy Janek pihenjen, meg én se rettegjek annyira. Gyönyörű hegyes tájakon mentünk át, de embereket nem láttunk az autópálya kapuk unott pénzszedőin kívül, így aztán sikerült megkreálni a magunk saját emblematikus görög személyét. Amikor ennyire ingerszegény a környezet, az ember könnyen asszociál bármiről egy kedves dologra, mint az a bizonyos férfiember a pszichológusnál, aki minden egyes elé tett ábrára rámondja, hogy az bizony punci. Szóval megláttam egy sor méhkaptárt a hegyoldalban és érdeklődtem, hol lehet a méhész? Janek nem mutatott hasonló érdeklődést ezért magam válaszoltam meg: biztos ott döngeti a kis pásztorlánykát a rekettyésben. De hol vannak a juhok? Szétszéledtek. Azaz, minden élőlénytől mentesen sikerült egy teljesen autentikus lakott területet vizionálni. Ettől fogva a kis pásztorlányka alakja többször felemlegetődött, mintegy balkáni Lorelei, Salome, avagy Solveig az északi kultúrákban. Nálunk ez Bróker Marcsi, meg Repülős Gizi.

Nem sokáig tudtunk fantáziálni a kis pásztorlányka különféle partnerekkel és szituációkban végzett döngetéseivel, mert a hegyek magaslataiban olyan ködbe szaladtunk, mint a beszáradt görög jughurt. Janek azt javallta, kidugja a fejit az ablakon és majd úgy navigál. Ez több okból feleslegesnek látszott: ugyanazt látta volna , mint ablakon át, letépi a fejit az alagút bejárata, meg aztán amúgy is szarabbul lát még nálam is. Gyakorlatilag a felhőkben jártunk, és találomra araszoltam előre, akár Stevie Wonder a gőzfürdőben.

Aztán vége lett, a szenvedésnek, ki a hegyekből röpke 5 óra múlva előttünk a tenger, megérkeztünk. Hiába a skótdudára dagadt húgyhólyagok, és a sörelvonási tünetek: a marinában egyetlen fiatal párocska meglátogatása az első dolog, amit meg kell tenni. Mondjuk megértem, roppant aranyos ausztrál-kanadai nomád pár, felszámoltak maguk után mindent otthon, vettek egy hajót, és azon élnek, próbálják restaurálni, hogy eljussanak vele Ausztráliába. Közben minimalista életmód: a tengerből kifogott halak ilyen-olyan meghívások, fényevés, : eképp élik boldogan az életüket. Üde jelenség ebben a környezetben ahol az átlag életkor jóval a miénk felett tendál.

A hajó kint áll a parton tavaly óta. Iannis a marina gondnoka megígérte akkoriban, hogy kiveszik a Perkins motort megszervízelni az ömlő olaj miatt. Hiába volt a sok emlékeztető mail, meg üzenet, még csak nem is emlékszik. Majd kijövünk, megnézzük. Na, akkor mi meg álljunk neki. A kapitány tanakodik, mihez kezdjünk, majd mint a Legényanya című filmben: elvtársak, gondolkozzunk- betódulunk a tavernába. Szar az idő is , előbb kiránduljunk. Három napot kirándulunk is : szakadó esőben, meg szélben Parga, vízesés, napos tengerpart, Lefkada, szuper minden, de most már tényleg csináljunk valamit. Iannis nem jön, lehet, hogy nem is vesszük ki azt a motort, lesz ami lesz. Azért megcsináljuk a boci alját, úgy szárazon nem is megy bele a víz főleg, mert aljával felfelé áll. Farészek lecsiszolva, teak olajjal lekezelve. Fel a vitorlákkal: az mondjuk pár órába, és sok új képzavaros káromkodásba kerül amelyek a családtagokkal való természetellenes kapcsolatra buzdítják az aktuális ellenséget. De fent vannak, és szépen lecsomagolva várják a szelet. A hajó még mindig a szárazon, éjjel abban alszunk, és tényleg imbolyog a szélben, mint a sivatag hajója, csak nem halad a karaván tova. A szél őrülten orgonál a millió hajó drótkötelein, akár a tudat módosult Varnus Xavér, veri a karabinereket az árbocokhoz: Ginger Baker dobkíséret.

Nekem eddigre elfogy az időm, szombaton este repülök vissza. Előtte klassz búcsúvacsi, majd Janekom feltesz a buszra, ami beszáguld velem Athénba 5 óra alatt. Megismerem a félsziget közepét, a korinthoszi öblöt, meg a reptéri shuttle-t.

Köszönöm, Janek, jó szelet, Kapitány!