Meganissi, Abelike bay, július 4. vasárnap

Tetemes szünetet tartottam, de a semmi soha nem történik közben szinte alig lett volna időm blogolni, az utolsó héten pedig vendégeim voltak ( ma délután mentek el, no nem egyszerűen, de erről majd később).

Vissza jó két héttel korábra. Miután megjavítottam a csapot a mólón, folytattam volna a fedélzet festését, de a festékem elfogyott, ill. már használhatatlanná száradt az alja ( még az előző tulajtól örököltem, vagyis több mint 7 éves volt). Amúgy is kezdtem unni kedves Vonitsámat, gondoltam elmegyek Prevezába, és ott veszek festéket. Így is tettem, a bázissal szemben, de a városon kívül, az úgynevezett Hospital bay-ben ( nevét arról kapta, hogy szemben van a megyei vagy járási kórház) horgonyoztam le. Vicces, hogy ennyi év alatt először jártam ott, pedig igazán közel van, teljesen védett, jó hely, kicsit „sokat” – kb 5-10 percet – kell a városig sétálni. Azt viszont én a nagy görög ismerő eltaktikáztam, hogy szombat délután értem oda, és semmi az ég világon nem volt nyitva. A festék beszerzés mellett a rendszámot akartam kinyomtattatni. A vásárlások hétfőre maradtak, a kedvenc nyomdám nem volt nyitva napokig, amikor végre igen, kiderült, hogy ilyet már nem csinálnak.

Nicopolis

Közben kedden elsétáltam a Lidl-be – gyalog oda-vissza kb két óra - ahol beszereztem 2 üveg Proseccot, ( ez amúgy egy új, angol-ausztrál cimborám ötlete volt) hogy majd az érkező nászutasokat azzal fogadom. A város szélén, két autószerelő és építőanyag áruház között egyszerre csak elém tárult a Nicopolis múzeum. Az ókori várost Octavianus építtette annak örömére, hogy Actiumnál legyőzte az Antonius-Cleopatra párost ( ami nem a Lepantói csata kedves Mütyűr bácsi, az 1600 évvel és egy öböllel odébb volt). Magának a városnak a romjait autóból már sokszor láttuk Prevezától pár kilométerre, de hogy múzeum is tartozik hozzá, azt nem tudtam. „Természetesen” aznap pont zárva volt, és mint a biztonsági őrtől megtudtam, a belépő 8 EUR, így ez sajnos jelenleg kimaradt az életemből. Kicsit viccesnek találtam a múzeum mottóját: one sea battle-one city-one empire, hiszen az egy másik birodalom volt, ahol a hellén vidék is csak egy provincia volt, igaz, a kultúrát ők adták a rómaiaknak.

Munka, munka és munka

Ha jól emlékszem, még aznap délután jó széllel visszarepültem Vonitsába, és nem a kikötőben, hanem a kedvenc kis sziget mögött horgonyoztam le. Szerdán szinte egész nap a festéssel bíbelődtem, bár nem sok négyzetméter, de először körbe kellett ragasztgatni, aztán a közel 40 fokban, térden-könyéken csúszva, arccal a hígító párája fölé hajolva kenegetni, és arra is vigyázni, hogy úgy haladjak, hogy szükség esetén mozogni is tudjak a fedélzeten. De végül is kész lett, aztán következő reggel mégis csak bepöfögtem a kikötőbe. Ott megismerkedtem egy nagyon helyes belga-holland-flamand ( tetszés szerint lehet választani) csapattal, konkrétan egy házaspár és egy vendég hölgy. Na nekik a horgony csörlőjük nem működött, persze lelkesen felajánlottam, hogy megnézem, hosszas méricskélés és kísérletezés után kiderült, hogy a csörlőt meghajtó elektromos motor égett tropára, na akkor azt kiszereltük, megpróbáltuk elvinni villanyszerelőhöz, stb-stb. Szóval két napig ezzel szórakoztunk. Ja közben annyira belejöttem a festegetésbe, hogy végül a rendszámot is saját kezűleg pingáltam a tatra.

Szombat reggel elindultam a bázisra, hogy majd ott szállnak be Zsolnai Gabiék. Kb negyed óra motorozás után látom, hogy nincs töltés, és a hűtővíz is túl meleg. A generátort és vízpumpát meghajtó ékszíj szakadt el ( amit mellesleg kb 2 éve cseréltünk). Szerencsére egy másik ismerős, aki szintén akkor indult, látta, hogy a nulla szélben szerencsétlenkedem vitorlával, vissza vontatott, és hozzákötöttem flamand barátaimhoz, lehetett folytatni a horgonycsörlővel való matatást, és vasárnap még egy kis árbocmászás is kijutott, természetesen az ő hajójukon. Igaz, szombat este meghívtak tavernázni, és egyébként is jópofa társaság volt.

Így végül Zs. Gabiékért kocsival mentem a reptérre, és a bázis helyett Vonitsában szálltak hajóra. Hétfőn gyorsan elintéztük ( megvettük, beszereltük) az ékszíjat, egy fél órára megálltunk a bázisnál, ahol átvettem az időközben megérkezett lengyel hajólevelet. Kicsit csalódtam, mert azt reméltem, hogy kapok egy szép nagy, címeres árkus papírt, de ők is haladnak a korral, a „hajólevél” egy bankkártya méretű plasztik.

Aztán elindultunk laza túránkra, ami szintén nem a tervek szerint alakult, de ez már a következő történet.