Aktio, június 13., vasárnap

Kezdjük egy hatalmas közhellyel, íme újra elmúlt egy tél, megfejelve a Covid körüli eseményekkel. Már tavaly azzal búcsúztam a csökkenő számú bejegyzés mellett, hogy nem történnek új dolgok, és kétségeim vannak, hogy még bárkit érdekel ez a blog, ráadásul ugye a képek lennének érdekesek, de nem vagyok egy fotózós típus, és amióta okos telefonom van, ami jobb képéket csinál, mint régi kis kamerám, állandóan szerencsétlenkedem az ide-oda másolgatással. Viszont legnagyobb meglepetésemre néhány nagyon kedves ismerősöm reklamált, és a lelkemre csomózta, hogy folytassam csak. Hát akkor ennek jegyében nekiállok, kezdem egészen az elején.

Tekintettel a járványügyi és utazási helyzetre, nem terveztem korai szezon kezdést, de lakásomat sikerült május 1-től kiadni, így kicsit hontalanná váltam otthon. Levonultam Szelidre ( mint már erről is volt szó, ott is igazán szeretek lenni). Ám az időjárás nem volt valami kedvező, plusz otthon is voltak ügyek ( gyerekeknél lakásfelújítás, autó adminisztrációk stb), szóval fől és alá cikáztam Szelid és Budapest között, közben szerencsére vendégeim is voltak, tehát összeségében vdáman és mozgalmasan telt a május. Végül a megfelelő oltási igazolással, a görög PLF-el (Passanger Locator Form) felszerelkezve, csütörtökön, azaz 3-án kora hajnalban elindultam Szelidről, nem autópályán, hanem a kertek alatt Tompa felé.

Kicsit autózós

Ez a rész a kedves hölgy olvasókat nem annyira fogja érdekelni, de a storyhoz hozzá tartozik, igyekszem rövidre fogni. Az öreg Volvo, ami az elmúlt 6-7 év alatt annyira a szívemhez nőtt, gazdát cserélt, de nem nagyon messzire, Zsolnai Gabi barátom megvette, és nála jó kezekben is lesz. Viszont, hogy ne maradjak jármű nélkül, kaptam tőle használatra egy hasonló korú, de teljesen jó állapotban lévő Nissan Sunny-t. Először kicsit furcsa volt a méltóságteljes limuzin után, de ennek a "dodzsem-nek" is vannak előnyei, a fürgeség és a mérsékeltebb fogyasztás.

Szóval jó hangulatban, úti elemózsiával, inni valóvaln felszerelkezve kocsikáztam a határ felé a 90-es évek arany háromszögén keresztül. Kiskőrös határában pl a következő tábla fogadott: Üdvözöljük a szőlő és a bor városában! Nem inkább az olajszőkítés? Soltvadkerten pedig annyi puccos autószalon van, hogy a Váci úton is megállná a helyét.

Az első meglepetés a határnál ért: pontosan másfél órába tellett átjutni Szerbiába. Covid ide vagy oda, a népek mozognak, persze a forgalom nagy részét szokás szerint a német-osztrák rendszámú török, bolgár, albán társaság alkotta. Ezek után izgalmak nélkül, délután már Macedóniában jártam. Meg kell jegyezni, hogy az autópálya végig ész, Nis után, a Juzsna Morava völgyében kifejezetten lenyűgöző, vagy a sziklába vájva, vagy a folyó felett, sokszor azzal párhuzamosan, hatalmas hidakon vezet az út.

Oleg, a nomád pióca

Mivel egyedül és főleg éjszaka már régen nem vállalok ilyen hosszú vezetést, szintén a hagyományoknak megfelelően a határon Gevgeliában, a bevált Motel Vardarban terveztem aludni. Kb ötven km-el előtte egyszer csak meglátok egy stoppos srácot, hosszú haj, nagy bajusz, a kalapja körbe tűzdelve tollakkal, igazi hippy szerű figura. Persze rögtön saját ifjúkori emlékeim jöttek elő, boldogan megálltam, hogy felvegyem. Közölte, hogy Gevgeliába tart, ahol egy kolostorban fog megszállni. Az első furcsaság az volt, hogy kicsit trükközött a koma, mert a csomagjait kb jó 50 méterrel odébb tárolta, és annyi volt, hogy szó szerint alig fért be a Nissanba. Mindegy, most már nem hagyom cserben, jöjjön. Beült, és rögtön áradt belőle a szó: ő Oleg, ukrajnai orosz, színész és utcazenész, és hat éve folyamatosa úton van a világban. Igen, Magyarországot is ismeri, mert az apja katonatiszt volt, és persze állomásozott nálunk is ( ez még hihető is, elég sokan megfordulhattak az ötven év alatt). És a dicső szovjet hadsereg nekünk, kelet-európaiaknak elhozta a szabadságot és demokráciát. Na erre alig kaptam levegőt, mondtam, taán ezt a témát ne forszírozzuk, mi kicsit másképp látjuk a dolgot ( elismerve persze szerepüket Hitler legyőzésében).

Jó, akkor elmeséli utazásait és kalandjait a világ 63 országában. Utazásait azért kezdte, mert a 2014-es ukrán forradalom annyira megviselte, hogy depressziós lett, és valami nagy változásra vágyott. Hogy korábban mivel foglalkozott, vagy mit tanult, nem derült ki. És ordítva mesélt tovább, hihetetlennél hihetetlenebb storykat, ajándékba kapott repülőjegyekről, lejárt vízumokról, rendőrségeken meg reptéri tranzitokban töltött napokról, hetekről, de a végén mindig minden rendbe jött, mindenhol segítették, etették, altatták, persze grátisz. Néha állítólag dolgozott is, pl Thaiföldön idegenvezetősködött, orosz nyelvtudását használva. Hogy a 63 ország hogy jött össze, nem tudom, lehet, hogy félre is értettem, de tény, sok helyen megfordult, kicsit Európában is, de főleg Ázsiában meg az ex-szovjet sztánokban ( kirgiz. kazak, tádzsik stb), Irán, India, Ceylon, Kína, teljes Dél-kelet Ázsia, Indonézia stb. És mindezt stoppal, vagy vonattal, vagy esetenként homályosan szerzett repülőjegyek segítségével. Ja és persze mindenhol zenélt, és minden nyelvet könnyen megtanult, mert annyira tehetséges és sok oldalú. És főleg hatalmas az önbizalma, valamint nagyon agresszív, gondoltam én, és kezdett egyre kevésbé tetszeni a srác. Persze amikor elárultam, hogy én mit csinálok, rögtön felajánlotta, hogy szívesen eljön velem, természetesen a vitorlázáshoz is ért ( talán valamelyik belső-ázsiai sivatagban tanulta?). Szerencsére közben megérkeztünk Gevgelijába, házhoz szállítottam a kívánt kolostorhoz, de akkor már nagyon szabadultam volna tőle, erőszakoskodott, hgy cseréljünk telószámot, kövessem a kalandjait az Instagrammon, stb. De legalább adjak valami aprót ennivalóra. A végén idegességemben a kezébe nyomtam 5 Eurót és elhúztam. Valószínűleg az általa emlegetett rengeteg kedvesség és segítség mögött inkább az lehet, hogy mindenhol szabadulni szerettek volna tőle, akár valami anyagi áldozat árán is.

A bázison

Végül múlt pénteken megérkeztem kedvenc Ionion Marinámba, ahol semmi változás ( pontosabban az egyik WC-vizesblokkot szépen felújították ), zajlik az élet, mint korábban. Starcatchert rendben találtam, a fő stresz forrás, az öreg Perkins első pöcre indult. Takarítgattam, algagátlóztam, stb, szóval a szokásos szezon eleji felkészülés, mindezt igen kényelmes, nyugger tempóban, némi sörözésekkel tarkítva. Holnap kerülök vízre, és nem meglepő módon első utam Vonitsába fog vezetni, főleg azért, mert messzebre nem akarok elindulni, hiszen pont két hét múlva vasárnap érkezik az ifjú házaspár, vagyis Zsolnai Gabi és Lívia, aik nem régen keltek egybe hivatalosan is.

PS hétfőn reggel

Két apróságot elfelejtettem, a fotókat magyarázandó. Amikor a hátsó ( mizzen) árbocra szereltem fel a vitorlát, a bum szimplán kettéesett, vagyis a cső levált a tövét képező veretről. Na de egy ilyen hajón erre fel van készülve az ember, két popszegeccsel percek alatt megoldottam.

A másik, hogy hajólevelem még márciusban lejárt, és ezt a - valóban kicsit linkóci - szolgáltatást a hollandok nem nyújtják a jövőben, viszont azonnal ajánlották Lengyelországot. On line intézhető, igaz, nem olcsó, de életre szóló, és természetesen világszerte érvényes. Persze megkérdeztem a görögöt is, de igen drága, és saját elmondásuk szerint is komplikált adminisztrációval jár. Szóval 2 nap alatt elintéződött a lengyel, sokkal nehezebb volt a vonatkozó lobogót beszerezni, a negyedik hajós boltban kaptam. Kicsit csalódtam is, mert csak egy fehér-piros textil, de nincs benne a szürke sasos címer.