Vonitsa, 2020. július 27, hétfő
Valahonnan a múlt homályából előbukkan az öreg medve, ha még valaki emlékszik rá és olvassa is ezeket a sorokat, az előtt emelem kalapom és szeretettel köszöntöm.
Mint látható, ha némi késedelemmel is, csak Görögországban vagyok, tulajdonképpen már hetek óta, csak nehezen szántam rá magam az írásra, részben a lustaság és az azt fokozó kegyetlen hőség miatt, meg hát különösebb izgalmas eseményekről sem tudok beszámolni. Ez már a keltezésből is kiderül, hol máshol lennék, mint „második hazámban”, a kedélyesen provinciális Vonitsában, pontosan 17. óta, amikor Starcatcher vízre került.
De kezdjük az elején, természetesen a COVID ügyet sem kihagyva. Március közepétől, amikor beindultak a szigorítások, gyakorlatilag a lakásba zárva töltöttem pár hetet, unokáktól eltiltva, a 65 év feletti nyuggerekre szabott idősávban vásárolva. Aztán, amikor az időjárás engedte, levonultam Szelidre, kb hat hetet töltöttem ott. Az volt az igazi karantén, kilométeres körzetben egy lélek sem, csak Dunapatajra kerekeztem be pár naponként vásárolni. Teljesen jól éreztem magam, elvégre azt is szeretem, és az utóbbi öt évben nem voltam lent tartósan. Elfoglaltam magam olvasással, kicsit próbáltam a faház állagán is javítani ( festés), a kertet rendbe tenni, bográcsozni, stb. De egy idő után kezdtem unni, meg otthon a gyerekek is feloldották a látogatási tilalmat, szóval visszamentem Budapestre, elsősorban intenzív unokázással töltve az időt. Akkor még úgy gondoltam, ha kimarad ez a szezon, nem dől össze a világ, hiszen igazán sok hónapot töltöttem itt az elmúlt években. Úgy gondoltam, de közben lestem a híreket, a határnyitásokat, és elkezdett a fránya bárka, meg a tenger, meg a szokásos laza görög miliő hiányozni. Június végéig szabtam magamnak határidőt, végül július 3-án, pénteken indultam el ( bevallom, unokák csapatától elég nehéz volt elszakadni).
Görögország szárazföldi határai közül valami titokzatos oknál fogva csak a bolgár határ volt nyitva ( egyébként azóta is), tehát egyértelmű volt, hogy arra kell kerülnöm, kicsit ellenkező irányban Ion tengeri célomhoz képest, összesen kb 1.500 km. Alaposan felkészültem, szendvicsekkel, hideg teával, gyakorlatilag meg sem álltam, csak egyszer tankolni Szerbiában. Öreg Volvo gyönyörűen suhant, alig fogyasztott, igaz, megterhelve sem volt és nem is nyomtam neki. Szóval Nis-nél balra kanyarodtam, Szófia felé. Akkor már bőven délután volt, azt tudtam, hogy egy menetben nem tudom megcsinálni, meg éjszaka már régen nem is merek vezetni. Úgy terveztem, hogy még a görög határ előtt megállok valahol aludni, iszom egy rakiját, eszem egy sopszkát csevapcsicsával és hallgatom a törökös muzsikát, miközben a lefátyolozott Zulejka lejti táncát. Hát nem így alakult, meg kell vallanom, Bulgária nem lett a kedvencem, nyomorúságos, de nem a laza balkáni fajtából, inkább valami posztszovjet igénytelenséggel átitatva. Persze egyre fáradtam is, csak faltam a kilométereket Szófia után már kb déli irányban, sehol egy tábla, semmi információ. Aztán elfogyott az autópálya, egy vadregényes folyóvölgyben kanyargott az út, és egyszer csak egy falu közepén ki volt írva, hogy Greece. Határellenőrzés bolgár részről nem is volt, a görögök is csak a már otthon megszerzett Passanger Locator Form-ot nézték. Akkor már nem fordultam vissza, sőt megörültem, hogy végre Görögországban vagyok. De már esteledett, szemem majd lecsukódott, mi lesz az alvással? Közben egy jó kis vihar is kitört, lementem a pályáról ( ott már ismét volt) és a legközelebbi faluban próbáltam valami szállást találni, de mindenki csak a vállát vonogatta. Végül az autópálya mellett betértem egy wellness szállóba, gondoltam, kerül, amibe kerül, nem akarok éjszaka meghalni a pályán. Mellesleg nem is került olyan sokba ( 43 EUR reggelivel), és bevallom, élveztem a légkondit, a forró zuhanyt, a ropogós ágyneműt, a mágneskártyás szobaajtót, és persze egy sört a bárban. Azon csodálkoztam, hogy mi a csudáért építettek egy ilyen intézményt a semmi közepére, a sziklás, kopár tájba. Aztán a reggelinél kiderült: a vendégek zöme bolgár és román párok, családok. Nyilván ott is van, aki meg tudja fizetni, közel is van hozzájuk, és nekik ez már nyugat.
Másnap simán megérkeztem a bázisra, ahol nagy meglepetés ért. Abban reménykedtem, hogy a járvány miatt nem lesz tömeg, kevesebb nép, kevesebb hajó, semmi charter hordák. Hát nem! A bázison teljes volt a nagyüzem ( gyakorlatilag ide tolódott a szezon eleje), rengeteg olasz, de angol rendszámú autót is láttam, el nem tudom képzelni, hogy kerültek ide, otthon még úgy tudtam, ki vannak tiltva Görögországból ( persze közben változhatott).
A parton töltött két hét a szokásos módon, hajó rendbe rakással, takarítással stb telt, igen kényelmes tempóban.
Viszont érdemes elmesélni, megismerkedtem egy fiatal kanadai párral, Opal ( vagy Opel mint az autó, mondta ő maga) a leányzó, és Paul a fiú, mindketten harminc egy-két évesek. Pont a mellettem álló 40 lábas, szinte új hajót vették meg 85.000 EUR-ért, és azt tervezik, hogy körbehajózzák a mediterránt, esetleg az óceánon is átkelnek. Százszor leírtam, ez a blog nem a politikáról szól, de érdemes elgondolkodni rajta, gyakorlatilag gyerek fejjel, fizikai munkából ( végzettségük nem nagyon van) össze tudták spórolni azt az X százezer kanadai dollárt, amiből évekig remélnek hajókázni a világ körül. És nyitottak, jókedvűek, vidámak, a világról persze nem sokat tudnak, de a mi kelet-európai frusztrációinkból, rasszizmusból, gyűlölködésből egy csepp nincs bennük. Persze ők is panaszkodtak, magasak az adók Kanadában. Hát szörnyű lehet! Emellett jópofák, egyértelműen a lány a főnök és az ész, Paul a fizikai erő. Korábbi élete leginkább kite-szörfözésből, vitorlázásból, hegymászásból állt, amúgy ő Ausztráliában született. Folyamatosan pakolt, rámolt, takarított, fényesített, Opal instrukcióinak megfelelően, reggeltől estig, megállás nélkül. Nekem is sokat segített, ha valami erőkifejtésre volt szükség. Persze a puccos hajón is kiderültek problémák, szegények költik a rengeteg Eurót mindenfélére. Elvileg jövő hétfőn kerülnek vízre, azt még megvárom, nagyon drukkolok nekik.
Várok sajnos még azért is (amellett, hogy pokolira ráérek), mert Starcatcher előszörre semmi gondot nem okozott, de Vonitsába motorozva vettem észre, hogy nincs töltés a Perkins generátoraiból. Márpedig villany nélkül nem tudok működni ( motor indítás, horgony csörlő, hűtő, mint legfontosabbak). Jelenleg a helyi autóvillamossági szerelő bácsinál vannak három napja, remélem egy tisztítás, esetleg szénkefe csere vagy ilyesmi megoldja a dolgot.
Amúgy itt Vonitsában minden a régi, a helyiek, a néhány hajós cimbora, stb. Úgy eltelnek a napok, hogy észre sem veszem.
Hát ennyit elsőre, ha történik valami érdemleges, jelentkezem. Mondjuk még egy mérföldet nem vitorláztam, azért már jó lenne.
Hogy lesznek-e vendégeim, egyelőre teljesen bizonytalan, bár tervek vannak. Függ a járvány helyzettől, az utazási lehetőségektől, főleg a hazatérést illetően. Minden esetre reménykedünk.
