Vonitsa, augusztus 6, csütörtök

Lassan eltelt két hét, és még mindig Vonitsában rostokolok, aminek megvannak az igen „komoly” okai. Jelenleg esik az eső, végre nincs sivatagi hőség, rá tudtam venni magam, hogy kicsit irogassak.

Az az érdekes, hogy az eseménytelen napok is eltelnek, valami apró történés mindig van. Megpróbálom sorra venni.

Egyrészt a töltés javítását nem tudtam megoldani saját kezűleg, nem a generátorokkal volt a baj. A végén ki kellett hívnom egy szakembert, aki 5 órát dolgozott, mire az általam valahogy összekalabulált kábeleket rendezni tudta, és lám, beindult a töltés. Szegény időnként igen csúnyán nézett rám, és a végén nem is kért nagyon sokat. Tehát a hajó végre ( egy hónap után) rendben van. Akár indulhatnék valamerre, de szél szinte nincs, és mostanáig vártam, hogy kiderüljön, jönnek-e vendégeim. Sajnos, most már biztos, hogy senki, ami a bizonytalan Covid helyzetet illetően érthető. A másik ( harmadik) ok, hogy várok egy kis csomagot otthonról, ami nem nagyon akar megérkezni.

Így tehát marad a strandolás, kikötői lötyögés, barátkozás ( te jó ég, hányszor leírtam már az öt év alatt ezt a mondatot).

Új barátom, Vili, szlovák, konkrétan kassai rendszámú autóval van, és egy régen itt parkoló, elég csúnya, lerobbant, gyakorlatilag üzemképtelen motoroson nyaral, ami nem az övé, hanem egy barátjáé, nem is ért hozzá, se vize, se villanya, például a telefonját is én töltöm. Persze külföldiül nem tud ( pár szót magyarul, és próbálkozik angolul is, de az még rosszabb), így a kommunikációnk igen érdekes, pl: Ide kupi kenyér,/ ha valami nem tetszik vagy nem jó: katasztrófa, / egyszer valamit pucovált a parton, azt mondja csisztics klinik. Milyen kórházat takarít? Aztán rájöttem, hogy rögtön fordította angolra, vagyis cleaning. Szóval igen vidáman vagyunk. Amúgy szigorúan vegetáriánus, nem iszik, nem dohányzik, és reggelenként meditál a fedélzeten ülve. De imádja a természetet, és persze Görögországot is.

Szolgálati közlemény: közben már az eső nem esik, hanem szakad, a szél is beerősödött ( ha nem is viharos), szóval jó, hogy itt dekkolok a szalonban.

Mint a mellékelt képekből látható, próbálkoztam egy kovászos uborkával ( végre kaptam apró, ha nem is az otthoni szőrösnek megfelelő ubit). Egész ehető lett.

Aztán a másik esemény, hogy az előző bejegyzésemben emlegetett (és általam nagyon megszeretett) kanadai fiatalok hétfőn vízre kerültek, és megbeszélésünk szerint elmentem asszisztálni nekik. A Paul valami hihetetlen munkát végzett, egyedül felújította a hajó vízvonal alatti részét, lecsiszolta, epoxival legglettelte, gélezte, alga gátlózta, tükör sima, szebb, mint az új. Mellesleg szerintem feleslegesen, igaz, ők nem fogják minden ősszel kiemelni. Lelkesen fotóztam nekik a vízre bocsájtást, de jellemző bénaságomra, hogy pont az a kép, amin Opal, a leányzó boldogságtól ragyogó fejét akartam megörökíteni, persze a kapkodás miatt teljesen életlen lett, nem is tartottam meg.

Együtt visszapöfögtünk Vonitsába, segítettem nekik első kikötésükben, teljesen átéreztem az izgalmukat, eszembe jutott, amikor annak idején, charteres életünk kezdetén, nekem is milyen stresz volt minden kikötés (néha még most is, ha a körülmények olyanok). Egyébként itt is egyből népszerűek lettek, gondolom a lelkesedésük és fiatalságuk miatt, meg aztán Paul rögtön a második délelőtt újra nagyot alakított. Vagy három hajó horgonyláncai keresztezték egymást, erre Paul addig búvárkodott, amíg kézzel, a víz alatt elrendezte őket. 3-4 méter mélyen, a 30-40-50 kilós horgonyokat! Kemény gyerek.

Végre sikerült lefotóznom mindenki kedvencét, a kikötő óriás teknőcét is, de kicsit mélyen volt, ezért a kép homályos, de mint látható, azért megtartottam.

Végül a kedélyeket felkavaró fő esemény. Kedden délelőtt megjelent egy murugya fiatalember az önkormányzattól, a mindenki által ismert Spíros (ő ua, aki annak idején Starcatcher fenekét javította meg sok másban is segített) kíséretében és tolmácsolásával, hogy akkor mostantól itt is fizetni kell a kikötésért, aztán majd lesz fejlesztés, áram, WC, stb. Na ezt már ismerjük máshonnan. Majd egyszer, talán. Azt is ígérték, hogy az évek óta itt rohadó roncsokat eltávolítják.

Lányos zavaromban és lustaságomban befizettem két éjszakát, persze azóta sem jelent meg a koma újra, egyelőre maradok ma is, ha mégis kötekednek, majd kimegyek horgonyra a kikötő elé. Amúgy nem drága ( az én méretemnek napi 7 Eur).

Ami igazán érdekes, a népek reakciója. Volt aki azonnal elment, egy német öregúr azt reklamálta, hogy nem volt előre bejelentve, meghirdetve, és a számlát vizsgálgatta nagy kritikusan. De a legfurcsábban azok viselkedtek, akik itt telelnek, vagy legalábbis hónapokat töltenek gyakorlatilag mozdulatlanul. Az egyik, egyébként teljesen szimpatikus, kanadai-máltai házaspár azon háborgott, hogy miért fizessen havi 200 Eur-t úgymond egy vízcsapért. Az nem jut eszébe, hogy milyen alapon járna neki ingyen egy egyébként nem éppen gazdag ország egyik legszűkösebb erőforrása, a víz, hónapokon keresztül? És nem csak főz meg mosakszik, hanem mossa, locsolja a fedélzetet, ha kell, ha nem. És nem ő az egyetlen ilyen. Szóval ellentmondásos dolgok ezek, minden esetre számomra szomorú, hogy egyik kedvenc helyem (sőt fő bázisom), ahol annyi időt töltöttem az évek során, már nem lesz ugyan olyan.