Június 15-én vettem búcsút Cataniában a reptérre induló kisebbik fiamtól és barátnőjétől – aki a nyaralás közben menyasszonnyá avanzsált.

Miután ők hazaindultak még kicsit tollászkodtam, nem éppen sikeresen bevásároltam - a kikötő közeli kisboltok kínálata igen szegényes volt. Tankolnom kellett volna, de jellemző az olasz szolgáltatásokra, hogy a hatalmas kereskedelmi kikötő - és benne 3-4 jachtklub - egyetlen benzinkútja a halászkikötőben van, ahol 2-3 méteres vízmélységet ígértek. Elkezdtem rátolatni a kút stégjére, még kb. 100 méterre voltam, amikor a mélységmérő 50 cm vizet mutatott a tőkesúly alatt. A talajfogást nem akartam kockáztatni, így elhagytam Cataniát kb. 1/3 tanknyi gázolajjal.

Kisebb kitérőt tettem Ripostoba, ahol megtankoltam. Onnan már csak bő órányi motorozás a kedvenc taorminai horgonyzóhelyünk, eléggé kacérkodtam a gondolattal, hogy még egy éjszakát ott töltsek, főleg, mert az előző éjszaka elég keserves volt, köszönhetően a szúnyogoknak és az egészen reggelig igen zajosan bulizó olasz társaságnak. Na de haladni kell, az előrejelzés is kedvező széllel biztatott, tehát ellenálltam a kísértésnek és elindultam Görögországba.

Mire minden vitorlát sikeresen felhúztam és ráálltam a kívánt irányra, az ígért szél fokozatosan le is állt. Sötétedésig vártam türelmesen, majd leszereltem. Éppen befejeztem a nagyvitorla összepakolását, ami egyedül vagy húsz percet vett igénybe, amikor durr! - a baum végét tartó drótkötél (a Balatonon dirknek vagy baumliftnek hívjuk) elszakadt és a baum a kabintetőre zuhant. Szerencse, hogy pont nem alatta álltam, akkor már az olasz parti őrség vizsgálgatná a sodródó Starcatchert. 

Ezután kezdődött az egész éjszaka tartó motorozás, ráadásul a Messinai-szoros és a csizmatalp sarka (Spartivento-fok) közötti szakasz elég forgalmas, bizony folyamatosan a radaron és a látcsövön volt a szemem hajnali háromig. Többek között a távolban látszott nagy kivilágított karácsonyfaként az az ötárbocos luxusvitorlás, amit egy korábbi bejegyzéshez le is fényképeztem Taormina előtt. Lassan távolodott dél-keleti irányban, gondolom Kréta vagy inkább Santorini felé.

Közben éreztem, hogy hagy el az erőm, a mozdulataim egyre lassúbbak lettek, folyamatosan éhes voltam, literszámra ittam a kávét és teát. A telefonom ébresztőjét időzítettem minden egész órára, és két radar-vizsgálat között szundikáltam pár percet. 

Marciékkal is volt két éjszakai menetünk (itt és itt), odafele az átkelés Janóval szintén majdnem három éjszaka volt, de ha már ketten vagyunk (ami valójában szintén kevés) már sokkal elviselhetőbb, mint egyedül. Újra felmerül a blog kezdetekor és azóta is többször feltett kérdés: kell ez? Játszhatnék otthon az unokámmal, kavargathatnám a bográcsot Szeliden, nem kellene súlyos összegeket költeni a hajóra. Úgy látszik, egy gyerekkori álom lehet ennyire erős, mert totál kimerülten is azt mondom, kell, szeretek vén fejjel is tengerészest játszani.