Szalamina, szeptember 27, szerda este

Rémülten látom, hogy az utolsó bejegyzés tíz napja született. Pedig mennyi minden történt azóta, ráadásul nem éppen kellemes dolgok.

Akkor csak röviden a múltról: Androsról átvitorlázgattam Lavrioba, az már a szárazföldön van, Athéntól „nem messze”, úgy harminc mérföldre. Ott aludtam egyet, és másnap sikerült eljutnom a szintén kedvenc, sokszor emlegetett Methano/Vathi-ba. Szerencsére korán érkeztem, mert estére megtelt a kikötő, a híres Cosma, a bicebóca háfenmajszter ki is osztotta rendesen a sok okos külföldi vitorlázót ( Sir, I want to help you, but you are not listening to me! ). Én persze csak magabiztosan mosolyogtam, és készültem a további menetre. Az volt a terv, hogy szerda estére elérkezzek a Korinthoszi csatorna bejáratához, de csak másnap reggel kelek át, mert a másik oldalon nagyon kemény nyugati szél fújt, amit sem vitorlával, sem motorozással nem tudok leküzdeni.

Ennek megfelelően, kb délután 4-5 körül, 5 mérföldre a csatorna bejáratától, amikor elégedetten állapítottam meg, hogy minden a tervek szerint alakul, kegyetlen csattogás, zörgés jött a hajócsavar tájékáról ( akkor éppen motoroztam). Na itt az újabb műszaki havária, akkor azt hittem, a hajócsavar lazult meg. Na persze pánik, motor leállít, hova tudok menekülni vitorlával?

A szél alapján, és a gyorsan felcsapott pilot szerint a legjobb megoldásnak Szalamisz szigete tűnt, ahol elvileg valami boat-yard is elérhető, ahol tudok segítséget kapni. Közben a szél kb háromszor változott, az iránya és erőssége is. Így a végén már sötétben, meglehetősen erős szélben vágtattam be Szalamina elé ( ami amúgy egy hosszúkás öböl végében helyezkedik el). Az hogy a kikötőbe bemenjek, fel sem merült, motor nélkül, ismeretlen helyen, a 20 csomó körüli szélben csak össze törnék mindent. Tehát lehorgonyoztam a falu előtt ( mellesleg később kiderült, elég nagy város).

Na azon az éjszakán egy percet sem aludtam, bár a horgony fogott, de dülöngélt, rázkódott, remegett az egész hajó, és még nem tudom, milyen hangutánzó szavakkal tudnám lefesteni az állapotot.

Csütörtök reggelre a szél is enyhült, és a nappali világosságban megtaláltam az ominózus boat-yardot is, kicsit a várostól odébb. Odamanővereztem, újra lehorgonyoztam, trombitáltam, integettem, hogy bajban vagyok. Semmi reakció, illetve egy idő után egy úriember ( később kiderült, nagyon hobós francia bácsi) integetett, kérdezve, hogy mi a bajom. Addigra szél enyhült annyit, hogy ki tudtam evezni a bocival. A parton ő tájékoztatott a helyzetről a boat-yard-al kapcsolatban: ez egy kis családi vállalkozás, külföldiül nem beszélnek, és amúgy is minden elég lassú. Aznap éppen zárva vannak, és a hajók kiszedésére használt tréler is éppen javítás alatt.

Na, jó helyre kerültem! Újabb elkeseredés, várakozás. A végén, négy napi horgonyon lötyögés után hétfőn végre Starcatcher kikerült a partra, és kiderült, a probléma súlyosabb, mint gondoltam. Az egész hajócsavar, csapágyazása, tengelye egy rom ( mellesleg ez nem volt teljesen újdonság, voltak ilyen félelmeim).

És akkor ma jött a pozitív fordulat, ezen a nyomorúságosnak tűnő helyen egy nagyon vagány és határozott szerelő legény kezébe vette a dolgokat, és ma délutánra lett új tengely, hajócsavar, stb. Mondjuk az anyagi vonzatát inkább nem említem, de igen súlyos.

Hihetetlen, hétfőn még teljesen el voltam keseredve, totális depresszióban, hogy fogok hazajutni, meg egyáltalán, mi lesz ennek a vége. De mondjuk, hogy jó vége lett, igaz, a haza érkezésem legalább egy hetet csúszott.

Közben, hogy ezek alatt a napok alatt valahogy eltöltsem az időt, besétálgattam a városba ( fél óra egy irányban), részben vásárolni, mert kaja csak kell, részben nézelődni. Hát nem egy turista paradicsom, jellegtelen, viszont sokkal nagyobb, mint gondoltam. Megnéztem a régészeti múzeumot, a szokásos cserepek és sírkő maradványok, továbbá a néprajzi és tengerészeti múzeumot. Utóbbi a városháza alagsorában található, igen vegyes felhozatallal – régi használati tárgyak, a fényképező géptől a varrógépen keresztül a fegyverekig és háztartási eszközökig – a hajózási része nekem tetszett, nyilván nem mérhető a hasonló nyugati múzeumokhoz, de sok tárgy, kép és dokumentum van benne, persze a feliratozás csak görög.

Szóval így múlt egy hetem Szalaminában, állítólag holnap reggel vízre kerülök, és végre haladhatok tovább, haza felé, de már nem merem megsaccolni, mikor lesz vége.

Közben elkezdett esni az eső a laptopra a kabintető felső ablakán, meg villámlik és dörög, itt is jön az ősz. Ezzel búcsúzom, remélem, még jelentkezem a haza indulás előtt.