Olyan jól sikerült a közös karácsony tavaly év végén, hogy Janek felajánlotta a nászasszonyának és nászurának, hogy látogassák meg nyáron Görögországban, szüleim pedig kaptak az alkalmon, hogy kipróbálják a vitorlázás örömeit. Ha pedig ők mennek, akkor Marcival mi is elkísérnénk őket. Ha pedig mi megyünk, akkor miért ne jönne Csilla is, hogy teljes legyen a nász-csapat? Időközben bővült a létszám, a pocakomban hoztam magammal a leendő unokát is, úgyhogy igazi családi csapatépítő túrának néztünk elébe. :) A következő pár posztban ezeket a napokat örökítem meg.
Egy órás késéssel és egy hullámvasút élményével felérő repülőút után június 18-án, vasárnap délután landoltunk Thesszalonikiben. A reptéren Janekot könnyű volt kiszúrni az érkezőket váró tömegből, de ő azért készült is nekünk egy névre szóló táblával is, biztos, ami biztos :)
Bérelt autóval zötyögtünk Nea Skioni felé, útközben megálltunk egy aranyos csatorna mellett ebédelni, majd bevásárolni. A kikötőben rögtön a beszállás előtt akadt egy kis korrigálni való a hajó pozícióját illetően, mivel feltámadt a szél. Fekete viharfelhők gyűltek, hatalmas hullámokat hoztak, nem túl biztató kezdet a hajós életben járatlan szüleimnek. Kicsit aggódva vártuk az estét, de a tavernázásból visszatérve örömmel láttuk, hogy elült a szél.
Másnap Marci felmászott az árboc tetejére, hogy a korábban már megírt sirályok által összepiszkított és hasznavehetetlen régi radart leszerelje.
Délután átmentünk egy közeli öbölbe, Porto Koufo-ba hogy szoktassuk magunkat a vízi élethez. Megtörtént az első csobbanás a tengerben, de mivel a felhők és a szél megmaradtak, így nem volt még olyan kellemes élmény. Az előrejelzés szerencsére azzal biztatott, hogy hamarosan beköszönt az igazi nyár, így nem szomorkodtunk sokáig.
Kedd reggel órára keltünk és belecsaptunk a lecsóba: egy tízórás húzós menetbe Alonnisos szigetére. Volt egy kis tengeribetegség, egy kis „Ott vagyunk már?” türelmetlenkedés, kezdtünk elcsigázottak lenni a hol összevissza fújó szél, hol a motorzúgás miatt. De ekkor Janek felkiáltott, hogy „Delfinek!” és mindenki rögtön izgatott lett. Hatalmas szerencsénkre egy egész raj vagy egy tucat delfin vette körbe és kísérte a hajót hosszú-hosszú percekig. Nem győztem kattintani a fényképzőt, közben kapaszkodni fél kézzel, nagy hassal a hajó orrában. A delfinek láthatóan élvezték, hogy produkálhatták magukat, mi meg imádtuk őket! Át- meg átsiklottak a hajó alatt, megelőzték a hajó orrát, aztán lemaradtak, kiugrottak a vízből, párosával versenyt úsztak. Nem tudtunk betelni a látvánnyal! Minden nyűgért kárpótoltak minket. Még Anyukám is előre tudott jönni, félretéve az émelygését. Utólag vettük észre, hogy Apukámon pont egy „Dolphins show” feliratú póló volt, röhögtünk, hogy biztos emiatt jöttek a vízi barátaink. Janek azt mondta, hogy ő se látott még soha ilyen sokáig tartó delfin-jelenést. Így aznap este is elégedetten dőltünk a kabinjainkba Patiriti kikötőjében.
