Augusztus 16, még mindig Vonitsa

Mea culpa, mea culpa. Szégyen és gyalázat, rossz lelkiismeret, bizonytalan érzések. Ez sem újdonság, sokszor kétségeim vannak, hogy bárkit érdekelnek-e ezek az írások, ráadásul sok az ismétlés, ugyanazok a helyszínek, képek. Főleg, hogy Égei-tengeri kalandomról lemondtam ( lehet, kicsit elhamarkodottan) valamennyire a kedvem is elment az egésztől. Közben meg amikor a gyulladt füles képet kitettem a Facebook-ra, dőltek a jó tanácsok, részvétnyilvánítások.

Már huszonnegyedik napja dekkolok itt, és bő két hete nem írtam a blogra. Na de félre a lelki életet, most megpróbálom bepótolni, mert a ”nem történik semmi” alatt volt sok apró történés, kaland, szórakoztató és dühítő egyaránt.

1/ Angolok és egyéb kikötői állatfajták (Oh, no more Italians please, they are so noisy...)

Már tavaly is szociologizáltam a különböző nemzetiségű hajós társakon, jellemző viselkedési módokon. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy nem lehet általánosítani, és remélem előítéletes sem vagyok, na de...

Még a július 23-i kikötéskor ( és utána még sok napig) parkolt mellettünk egy angol házaspár. Tudjuk, mennyire tisztelem a briteket hajós hagyományaikért. De ebből következően valahogy éreztetik is, hogy ők mindent jobban tudnak, mindenkit figyelnek, kritizálnak. A szomszéd úr rögtön a kikötés után rám is szólt, hogy a boci nincs jó helyen a hajó mellett, mert ha jön valaki, nem fér be közénk. Ezt én is tudom, nem is akartam úgy hagyni, de akkor még el voltunk foglalva mással, pl. hogy elintézzük az athéni buszjegyet vendégeimnek. Ráadásul a kedves felesége, aki naphosszat ki nem mozdult a cockpitból, folyamatosan, igen hangosan, bőven férfias erővel röhögött a saját humorain. És itt jön a lényeg.

Pár nap múlva megjelent egy olasz felségjelű, nagy, kétárbocos, kicsit otromba, de azért hangulatos vas hajó, fedélzetén egy rakás gyerekkel. Ugyan akkor a parton is elkezdett nyüzsögni egy hasonló társaság. Olasz és görög nyelvű kiabálás mellett, nagy nehezen, de baj nélkül kikötöttek. ( Egy ilyen döggel nem egyszerű manőverezni, ráadásul a skipper később mesélte, hogy először vezeti ezt a hajót. Egy-két nappal később, amikor újra csak én segítettem nekik, - akkor a horgonycsörlőjük sem működött és gyakorlatilag Stracatcher-hez rögzítettük a bárkát - azt is megtudtam, hogy egy olasz alapítványhoz tartoznak, és itt a testvérvárosi kapcsolat révén nyaraltatják, vitorláztatják a mindkét ország béli gyerekeket, ami szerintem igen szimpatikus kezdeményezés).

Na de az érkezésüket az egész kikötő – nem csak ominózus szomszédaim - olyan rémült és utálkozó fejjel figyelte, mintha valami borzasztó bűnt követtek volna el. Még amúgy toleráns régi hollandus barátomék, Kees-ék is, mert persze ők is itt vesztegeltek szokás szerint.

Aztán a következő reggel, amikor megérkeztek a gyerekek, hangzott el a „csendes” szomszédasszony részéről a fenti mondat, vagyis: Jaj, nem kell több olasz, olyan hangosak!

Ja és a végén egyik este az olasz csapat vezetője ( civilben geológus) és a skipper megjelentek egy üveg borral, megköszönni a segítséget, és még a búcsúbulijukra is meghívtak, ahonnan korán leléptem, mert senkivel nem tudtam kommunikálni.

Ezt az egész storyt nem emlegetném, de szerencsére megvolt a totális ellenpélda is egy másik angol pár személyében, de róluk majd külön bejegyzésben mesélek.

2/ A Volvo napja – kocsikázás Lefkas-ba és villanyszerelés

Mondom magamnak egyik nap, ha már nem hajózok, viszont van autóm, miért ne használjam, pl valamely szárazföldi kirándulásra. Amúgy is ki akartam cserélni rajta a benzinpumpát, mert elég bizonytalanul működött, és hoztam is újat otthonról még júniusban.

Átbuszoztam a „bázisra” Aktioban, ahol már azzal fogadtak, hogy bizony nehezen indult, amikor el akarták helyezni a parkolóban. Sebaj, majd nekem indul, ha csak az akkumulátor nem merült le. Hát az nem, fél órát reszeltem, de bizony nem indult. De hát itt az új benzinpumpa, mi ez nekem, nem gond, pár csavar, két cső és az elektromos bekötés. Kettő órát fetrengtem a kocsi alatt a murván, negyven fokban, de még szétszedni sem sikerült.

Vissza busz Vonitsába, másnap reggel második nekifutásra találtam egy szerelőt, aki hajlandó volt foglalkozni az üggyel. Beugrott egy Mercedes furgonba, egy segéddel meg a kb 10-12 éves kisfiával, aki egész nap a műhelyben sertepertélt, mindent figyelt, megvizsgált. Biztos meg fogja tanulni a szakmát. Volvo átvontatódott Vonitsába, de még ők is megszenvedtek vele, következő reggelre lett kész, még nagyon sokba sem került. Azóta viszont üzembiztos, haza fogok tudni menni vele majd ősszel.

Így aztán átkirándultam Lefkas-ba, részben, hogy Volvoka mozogjon, részben játékból, részben pedig pozíciólámpát ( a hajó orrán lévő piros-zöld fények) vásárolni, mert a régi olyan mértékben korrodálódott, szétrohadt belül, hogy még V. Laci sem tudná megjavítani. Utoljára még tavaly működött.

Lefkas, bár semmi baj vele, nekem valahogy sosem volt a kedvencem, az óriási marina és a városi kikötő tele bérhajóssal, turistával, hatalmas nyüzsgés, zaj, tömeg, drágaság. És ezen a hétköznap délelőttön mintha Görögország összes autója ott gyűlt volna össze, jó fél órás, lépésben araszolás után, nagy nehezen, már szinte a város végén találtam egy olyan helyet, ahol meg mertem állni és Volvot ott hagyni.

Aztán megvettem a lámpát, hazajöttem, de annak beszerelése is külön történet, egy bő nap arra is ráment. Mert felszereltem az új lámpát, de bizony meg se nyikkant, mert az áram már nem jutott el odáig. Nagyon büszke vagyok magamra, a fürdőszobából indulva, az orrkabin fala mögött és a fedélzetből az orrkorlátra kivezetve sikerült befűznöm-végigvezetnem az új kábelt, és a lámpa is életre kelt. Megint tanultam valamit, lassan tényleg kellene egy hajó-karbantartó vállalkozást indítani ( ugye a dízelmotorhoz már nagyon értek).

Imigyen indulásra készen álltam, hajó végre rendben ( ki is takarítottam alaposan), lelkem is megnyugodott. De még továbbra is bő két hét állt rendelkezésemre, hogy megérkezzek Korfura a vendégeimért, ezért aztán, pusztán a változatosság kedvéért, előző vasárnap ( aug. 7-én) átmotoroztam a „kilenc lukú” híd és kis sziget mögötti öbölbe ( ld tavalyi bejegyzések) , csak hogy már ne a kikötőben legyek, de mégis Vonitsában, és a bocival be tudok jönni a városba. Ott nagy békében és magányban eltöltöttem négy éjszakát, de sajnos a fülgyulladás beleszólt, meg unatkozni is kezdtem, így múlt csütörtökön ( 11-én ) „visszaálltam” a mólóra.

És akkor valahogy beindultak az események, lesz témája a következő bejegyzéseknek.