Vonitsa, július 28.
Három hét hallgatás, nagyon csúnya dolog. És nagyon nehezen veszem fel újra a fonalat, mert keserves napjaim voltak, sokszor elment a kedvem ettől az egész kalandtól. Gondok a hajóval, gondok az időjárással.
Na de menjünk sorjában. Miután hősiesen kiszereltem a váltót, és megállapítódott, hogy a kuplung van eltörve, kedvenc Nikosom megígérte, hogy kézbe veszi a dolgot. Akkor még nem idegeskedtem, végül is időm volt, több mint egy hét, míg vendégeim megérkeznek. Azt is kitaláltam, hogy Lavrioban veszem fel őket ( Lavrio Keaval nagyjából szemben, a szárazföldön, a reptértől kb hasonló távolságra van, mint Athén. Ld májusi fuvar a francia lányokkal).
Igen ám, de Nikos szokása szerint napokra eltűnt, ha meg sikerült elkapnom, csak nevetgélt és nyugtatgatott. Arra már rájöttem, hogy veszekedni vagy sürgetni nem érdemes, inkább igyekeztem barátkozni ( ez májusban is működött), még segítettem is neki pl. a parkolóban az autókat terelő műanyag bójákat a betonba csavarozni. Mert ő, amellett, hogy hajószerelő, kikötőmester, valamiféle önkormányzati mindenes is, a mellékelt fotókon például a falu tűzoltó autójával mosta a csatornákat. Vagyis nagyjából elvoltam, újra része lettem a városképnek, a boltos nénik, tavernások mind haverok lettek, néztem a foci EB meccseket, meg pár nem turisztikai „látványosságot” is lefotóztam.
Egy bajom volt, beindult a meltemi ( az északról fújó folyamatos erős szél), amit a kikötőben nem lehetett nagyon érezni, de a hullámok csak-csak bejöttek. A parthoz párhuzamosan voltam kikötve, az összes puffer a beton mellett, de így is hatalmasakat imbolygott, rángatódzott szegény Starcatcher, konkrétan kettő kikötőkötelem elszakadt, és alig vagy egyáltalán nem tudtam aludni éjszakánként.
Közben meg csak teltek a napok, egyre inkább világossá vált, hogy nem volt jó taktika idejönni és Nikosra bízni a sorsomat. Leendő vendégeimmel folyamatos telefon kapcsolatban voltam, végül ők a biztonság kedvéért két éjszakára szobát foglaltak Athénban. 13-án, szerdán este érkeztek, és az én kedves Nikosom kedd este méltóztatott kivontatni ( vitorlával nem tudtam volna elhagyni a kikötőt) mert úgy döntöttem, valahogy el kell jutnom Athénba, itt nem lesz semmi ( mint ahogy Nikos végül ki is bökte, semmit nem intézett, igaz a vontatásért és a nyolc nap parkolásért egy fillért sem kért). Tehát egy újabb éjszakai menet, és szerdán, 13-án hajnalban lehorgonyoztam Alimos marina előtt. Azért ott, mert azt ismerem, és abban reménykedtem, hagy Sassaék, charteres barátnémék segíteni fognak, de a telefont sem vették fel, lehet, nem voltak Athénban.
Innentől már nem volt súlyos a helyzet, igaz, a marinával több órányi (!!!) rádiózgatásba került, mire bevontattak. Utána már egy nagyon korrekt szerelő kezébe kerültem, másnap délelőtt helyén volt az új kuplung ( persze mindennek komoly anyagi vonzata is volt). Közben vendégeim kötelező Akropolisz látogatással töltötték az időt, és péntek reggel végre elindultunk.
Eredeti tervem az volt, hogy visszamegyünk az Északi-Szporádokra, de a folyamatos erős szembe szél miatt ezt elvetettük. Azt javasoltam, hogy vagy csalinkázzunk a környéken, vagy, ha hajlandóak, jöjjenek velem vissza a Korinthoszi csatornán át Vonitsába. Ekkor már annyira ki voltam borulva, mentálisan és fizikailag is kikészülve, hogy korábbi elképzelésemet, a Peloponészos megkerülését egyedül nem szerettem volna vállalni. Szerencsémre szó nélkül elfogadták utóbbi variációt, ami pedig nekik plusz költségeket és fáradtságot jelentett ( a csatorna díj, buszjegyek és öt órás utazás vissza aAthénba). Muszáj itt is megjegyeznem, hogy végig nagyon kedvesek, toleránsak, jókedvűek voltak, ők kalandnak tekintették az egészet, csak én voltam idegroncs.
Tehát nekiindultunk, még aznap este Aegina szigetén, Perdika faluban horgonyoztunk le. De még a problémák ezzel nem oldódtak meg, a további eseményekről egy új bejegyzésben számolok be.
