Alonnisos, június 29.

A bejegyzés címét nem tudom, miért találtam ki, de jól hangzik. Minden esetre már éppen ideje volt megválni Skionitól, kettő nap híján majdnem négy hetet lötyögtem ott ( na jó, ebből egyet otthon voltam Budapesten).

A nagy tonhalásszal, Kevinnel még egyszer próbálkoztunk, de akkor nem volt szerencséje. Mondtam is neki, szerintem az előző alkalommal a környék egyetlen tonhalát fogta ki. Amúgy nagyon összehaverkodtunk, kétszer meghívtak vacsorázni is az apartmanjukba, és utolsó este az egész családdal kimentünk egy körre Starcatcherrel. Nagyon kedvesek, kaja-pia doszt, de azért kemények voltak a vendégségek. Először is ordít a lapostévé oroszul, ordít a kisfiú, Leo, aki még kb csak annyit beszél, hagy daj, mama, daj, ggye papa, stb. A lányka, Szofi, aki amellett, hogy nagyon szép, nagyon okos és kommunikatív is, tehát ő folyamatosan magyaráz egyszerre angolul és oroszul, Kevin ráordít a gyerekekre, majd felkapja és megpuszilja őket. A feleség, Veronika ráordít mindháromra, közben sürög, forog, tálal, kínál. Szóval elég mediterrán módra zajlik náluk is az élet.

Korábban emlegettem Denis-t, a franciát, akivel megosztottam a tonhal adagomat. Akkor elhamarkodott és utálatos megjegyzést tettem, hogy meg sem hívott egy pohár italra, de később ez megtörtént, sőt utolsó este éjfél utánig recináztunk. Nagyon jó arc, nyelvész, ír zenét játszó bandája is van, évek óta épít saját kezűleg egy katamaránt. Mindenben tájékozott, még Kelet-Európában is, sokat politizáltunk, meg persze megbeszéltük a magányos hajósok életét. Nagyon jól esett, hogy sok mindenben megerősített, nem én vagyok a gyáva vagy ügyetlen, fő az óvatosság. Ő például eleve bereffelt ( csökkentett ) nagyvitorlával indul el, és bizony az ő hajójával is képtelenség rendesen tolatni.

Úgy látszik, minden az utolsó estén történt, mert amikor Kevinékkel kikötöttünk, egy, a parton sétáló társaság megkérdezte, mennyiért csinálnék másnap egy kört velük. Hebegtem-habogtam, mondtam, tulképpen én indulnék tovább, dehát minden EUR számít, így végül megállapodtunk, hogy döntenek, és reggel nyolcra jönnek. Ezen mindenki meglepődött, a reggel nyolc itt még hajnal, az élet kilenc-tíz körül kezdődik, majd kora délután leáll ( nem is csoda a hőség miatt) és este hat körül indul újra. A lényeg, beállítottam az ébresztőt hétre, persze kilencig a csapat nem jelentkezett, viszon beindult a szél, tehát végre elindultam.

A szél rendben is volt, elég jól haladtam, gondoltam, végre motorozás nélkül megúszok egy viszonylag hosszú szakaszt ( majdnem 50 mérföld). Apró érdekességet a távolban szürkülő négy ormótlan jármű jelentett, mintha hadihajók lennének, de közelebb kiderült, hogy két böhöm nagy kotróberendezést vontatnak nagyon lassan. A távoli képen sajnos nem érvényesül a méretük.

Szóval haladtam, haladtam, a szél még erősödött is, ami jó, de az egyre növekvő, ráadásul hátulról támadó hullámok már nem voltak olyan kellemesek, kegyetlenül imbolyogtam, minden repült, borult, recsegett-ropogott, és az autopilotot kímélendő kézzel kormányoztam, ebédelni sem tudtam, szóval a végére kemény nap lett belőle. Fokozandó a helyzetet, délután 4-kor a szél leállt, viszont a mocsok nagy döghullámok maradtak, mintha valahol Szalonikinál lenne egy gép, ami termeli öket, mint a Gellért-fürdő hullám medencéjében. Pedig ez a Thermaikos kolpos – a szárazföld és a Chalkidikis közötti terület - nem is a nyílt tenger, igaz, azért széltében-hosszában kb 30x80 mérföld.

Végül este nyolc után, jó fáradtan, sikerült a már korábban megénekelt, kedvenc Votsi öblömben kikötni.

Most szerda reggel van, a változatosság kedvéért újra beindult a nekem túl erős szél, meg amúgy is szeretem a helyet, szóval egy napot még biztos maradok.