Június 4, szombat

Tegnap reggel elindultam Skopelos-ból, a szél is megfelelő volt, teljes vitorlázattal, jó tempóban haladtam nagyjából a kívánt irányban. Körülöttem sehol egy lélek, se kereskedelmi hajó, se halász, se vitorlás. Éppen azon morfondíroztam, legalább egy delfint látnék, de hát nem kényeztetik el az embert, meg köszönhetően az intenzív halászatnak és a környezetszennyezésnek, egyre kevesebb van szegényekből.

És ekkor, ahogy oldalra kibámultam cockpiból, egész közel ugrott fel kettő! Na rohanás a kabinba a kameráért, közben gondoltam, mire visszaérek, úgysem fogom már látni őket. De szerencsére nem, sőt többen is lettek és egészen közel jöttek Starcatcherhez. Én meg mint egy őrült öreg gyerek ordítoztam nekik: Píí-píí, pipíí! - noha nem csirkék, de ugye sípoló hanggal kommunikálnak. Előrementem az orrba, és ott jöttek velem, néha fel-fel ugorva. Én meg továbbra is kiabáltam: Hoppá! Ugorjatok kicsikéim! - és ugrottak is. Köztudott, mennyire imádom őket, és nem tudok betelni a látványukkal, teljes izgalomban voltam. Újra és újra el vagyok ámulva a navigációs képességeiktől, a mozgó hajó mellett centikkel siklanak el, és a világért sem ütköznek neki.

Persze csak úgy vaktában nyomkodtam a kamerát, a rengeteg lövésből a mellékelt pár darab valamennyire használható. Marci fiam már ezeket sem engedné kitenni, de ennyi sikerült, és mégis valami bizonyíték arról, hogy ezek a kedves lények megtiszteltek pár percre a társaságukkal.

Amúgy estére megérkeztem a Kalkidiki „három ujjának” legkeletibb félszigetére, Kassandrára, egy nagyon kedves faluba, arról majd külön beszámoló készül.