Kea szigetén, május 17.

Szegény olvasók, szegény Medve, és főleg szegény én. Mivel eddig szerencsétlenkedtem a blog kezelésével, egy csomó eseményen túl vagyunk, és az időrend is újra borul.

Ott hagytuk abba áprilisban, hogy a gyerekek után pár nappal érkezett Hidasi Zsolt barátom és két társa Korfura, velük igen tartalmas és mozgalmas 10 napot töltöttünk el. Erről elvileg meg fog jelenni Zsolt irodalmi szintű vendég-bejegyzése, rengeteg szép fotóval.

Na de vissza a jelenbe. Zsolték múlt vasárnap ( máj.8.) utaztak haza, nem kis izgalmak közepette, mert a közlekedési dolgozók sztrájkja miatt Lavrio-ból ( ami nagyjából szemben van a szárazföldön) taxival kellett eljutniuk Szalonikibe ( ameddig ugyebár mi nem jutottunk el Starcatcher-rel). Miután elbúcsúztunk, én visszapöfögtem Kea-ra. Másnap két francia leányzó megkérdezte, nem vinném-e át őket szintén Lavrio-ba, mert ugye a komp nem mén, nekik viszont megy a repülőjük. Tehát ami rossz volt a fiúknak, az jól jött nekem. A fuvart le is bonyolítottuk, a lányoknak nagyon tetszett, szerintem direkt örültek, hogy nem ment a komp, így sokkal kalandosabb volt, és még némi pénzt is kaptam, az üzemanyag költségen túl.

Utána vissza Kea-ra, amikor is - Posseidon bosszúja, vagy inkább a Nikos nevű kikötőmesteré, mert az ő üzletét happoltam el a lányokkal, ő 200 EUR-t kért volna a motorcsónakos fuvarért – kikötés közben, szerencsére már leeresztett horgonnyal, érzékeltem, hogy nincs hajtás, az amúgy is nehézkes hátramenetben, csak a szél sodor oldalra. De már annyira megszoktam a műszaki problémákat, hogy semmi pánik, motor leállít, a horgony jól fogott, végignéztem az egész irányváltó, gázkar, sebváltó rendszert, minden a helyén. Te jó Isten, elveszettem a hajócsavart? Gatya le, úszószemüveg föl, be a hideg vízbe. Szerencsére a hajócsavar nem veszett el, csak szabadon forgott, a tengelyére rögzítő ék nyíródott el. Ezek után némi külső segítséggel a parthoz vontattam Starcatchert, és a már említett Nikos hívta is búvár cimboráját, aki leszerelte, majd az új ék megérkezése után visszaszerelte. Na azért az egész nem ilyen gyorsan zajlott le, konkrétan öt napba telt.

De ezzel még nem volt vége az izgalmaknak. Szerdán reggel a mellettem parkoló nagyképű német charteres társaság szó szerint elvontatta a horgonyomat, keresztül a kikötőn és másik kettő hajó horgonyláncán. Újabb dráma, motor nélkül, ráadásul elég erős szél is fújt, szegény hajócskám itt fog összetörni a móló betonján. De ekkor érkezett a segítség, a kelet-európai összefogás. A másik oldalamon parkoló ukrán társaság teljes erőbedobással segített, sikerült az elvontatott lánc irányába áthelyezni és újra kikötni Starcatchert.

Persze nagyon hálás voltam, át is mentem egy üveg borral és tzipuróval. Nagyon kedvesek voltak, három menyecske, három apró gyerek és két férfi. Az idősebbik, Viktor, nyugdíjas bányász, így már értettem, mitől a nagy vehemencia, ja, egy ex-szovjet bányász előtt nincs akadály! Persze oktondi módon én politizálni is kezdtem, tekintettel a Kelet-ukrajnai helyzetre. ŐK ukrán pártinak vallották magukat, bár oroszul beszéltek, illetve a fiatalabbik férfiú, Leonyid, elég lakonikusan jegyezte meg, hogy muszáj ukrán pártinak lennie, mert hivatásos hadi-tengerész. Nem is tudtam, hogy Ukrajnának maradt még hadiflottája. Le is fotóztam őket, sajnos már esteledett, és az összes gyerek sincs a képen.

De ezek már egy héttel ezelőtti kalandok, közben kezdek beilleszkedni az itteni hétköznapokba, még a nagyképű és flegma Nikos-al is sikerült annyira összebarátkozni, hogy napok óta fizetnem sem kell a kikötőhelyért, sőt áramot is kapok. Nikos különben titokzatos figura, mert a kikötő béli pénzbeszedés mellett elvileg ő is hajószerelő, gépész vagy akármi, de valamelyik nap például az első fotón látható tűzoltó autóval parádézott.

Aztán csak úgy, az egyik kertben láthatóak némi bányaipari emlékek is.

Az utolsó fotón pedig kedvenc halász asszonyom, akitől vásároltam is a vasárnapi ebédre valót.