Kedves Naplóm, kedves reménybeli olvasók!

Tavalyi utolsó bejegyzésemben azzal búcsúztam, hogy 2016-ban folytatás. Hála Istennek, ez végre bekövetkezett, ezt a bejegyzést már Vonitsában írom, április 18-án.

Viszont most kicsit visszalépek az időben. Még otthon sokat gondolkodtam, mivel kezdjem az idei naplót, a bakon álló hajó fenekét vagy a vízre tételt már unalmas újra lefényképezni, megírni. De ahogy tavaly, most is némi lelkizéssel kezdem a dolgot. Tavaly emlegettem a múltat, a balatoni vitorlázást és a még korábbi, a Duna mellett, Ordason töltött gyerekkori éveket.

Nos, március közepén, részben a lakásomban történő felújítás elöl menekülve, részben némi nosztalgiától hajtva lementem a Szelidi tóhoz kis családi tanyánkra, és akkor ellátogattam Ordasra is, elsősorban azért, hogy tegyek egy szál virágot Ács Zsiga, sokad-másod ( a rokonsági fok kifejezhetetlen) mondjuk unoka bátyám sírjára, aki tavaly hunyt el ( nálam 6-7 évvel volt idősebb). Az ő szüleinél, falusi házukban teltek azok a bizonyos gyerekkori nyarak. Ha már ott voltam, le is fényképeztem a régi házat, ami most hihetetlen módon angol tulajdonban van és szépen felújították. Sajnos a gazdasági udvar, istállók, ólak már nincsenek meg, de a gémeskút romja még áll az udvaron.

Aztán lesétáltam a Duna partra, pont jött egy bolgár uszály és egy kisebb motoros valami, amiről nem tudtam megállapítani, hogy magánjacht vagy őrhajó. És a fekete-fehér képen a kamasz Zsiga és a 6-7 éves Janek, természetesen a Dunán egy ladikban.

Ha túl érzelmes voltam, vagy ez az egész nem illik bele a görög kalandokról szóló blogba, elnézést kérek, a következő bejegyzés már az elmúlt napok dús eseményeiről fog szólni.