A címben megnevezett öböl Korfu város déli oldalán helyezkedik el, a vártól, az óvárostól és a repülőtértől sincs messze, népszerű horgonyzóhely. Itt szállt be hozzám júniusban Janó barátom, azóta családom jövet-menet, az előző vendégcsapat (Erikáék) egy része és Gábor tanár úr is. Most, mialatt ezt a bejegyzést írom, én is újra itt lebegek, csend van és béke, sós mogyorót rágcsálok és recinát kortyolgatok. De nem így volt 48 órával ezelőtt!

Gábor szeptember 9-én reggel utazott haza. Természetesen kikísértem, és a reptérről visszatérve, mivel a búcsúzás miatt későn feküdtünk, viszont korán keltünk, gondoltam tartok egy lusta napot, aztán esetleg visszamegyek Lakkába vagy Platariába, hogy rendbe tegyem a hajót, vizet, áramot, üzemanyagot tankoljak. De nem siettem, következő vendégeim vasárnap érkeznek, szintén ide. Már csak azért is, mert az időjárás elég szomorkás volt, esett az eső, némi szél is fújdogált, elég hullámzós volt a helyzet. Az előrejelzés éjszakára 16-18 csomós szelet ígért, ráadásul nem a szokásos nyugat-északnyugati irányból, hanem pont ellenkezőleg, bele az öbölbe, ami kellemetlen helyzet, de gondoltam, majd kibírom. Némi olvasgatás után korán le is feküdtem. Éjfélkor kinéztem és úgy éreztem, hogy bizony közelebb kerültem a parthoz, vagyis horgonyom nem tökéletesen tart. Közben a szél is egyre erősödött. Jobb lesz innen menekülni!

Kézzel felcibáltam a horgonyt (mert mellesleg előző nap a csörlő kapcsolója bedöglött). Mire kimotoroztam az öbölből, az ígért szélnél sokkal erősebb fújt, tarajos, a hajónál magasabb hullámok dobáltak. Rövid idő után kiderült, ebben az időjárásban sosem fogok a szárazföldi oldalra érkezni. A szél még tovább erősödött, igen reménytelennek tűnt a helyzet. Közben állandóan hátra lesegettem a bocira, ami rettenetes táncot járt a hullámokon (arra már nem volt időm, hogy feldaruzzam). És éjszaka, koromfekete felhők, eső, a szél meg csak erősödött, nem tudom, műszerem mennyire megbízható, meg nem is azt néztem egyfolytában, de egyszer 45 mérföldet is mutatott! Valamit tenni kell, ezt nem fogom kibírni reggelig.

Gondoltam, talán a város északi oldalán, a vár mögött lévő öbölben valamivel elviselhetőbb lesz. Át is zötykölődtem oda, a hullámok valóban mérsékeltebbek voltak, de a szél ugyanúgy fújt, és olyan sűrű eső esett, hogy jóformán a hajó elejét sem láttam, a szemem nem tudtam nyitva tartani, az összes, többször cserélt ruhám ronggyá ázott. Közben elszállt a horgonyzást jelző fekete gömb (gyakorlatilag két műagyag tárcsa összedugva), elszakadt a bimini (a kormányállás feletti napvédő ponyva), időnként jól fejbe kólintott a csapkodó darabja és leszakadt a hátsó árboc egyik merevítő drótkötele, amit végképp nem értek, hiszen vitorla nem volt fenn, milyen erők hathattak rá?

Bent a kabinban lezuhant az ágyról a féltett laptopom, szerencsére csodálatos módon semmi baja nem lett, meg nagyjából minden repült és csurom víz volt. Ráadásul a tűzhelyen hagytam egy wok-ot tele olajjal, hogy még egyszer tudok benne sütni valamit, az is elrepült, a szalon padlója nem csak az imbolygás, de a kidőlt olaj miatt is csúszott. És egyszer csak azt láttam, hogy imádott bocim fejjel lefele, félig a víz alatt rángatózik mögöttem! Szerencsére nem vesztettem el, csak az evezőket, bár azokat is nagyon sajnálom.

Reggel felé, már világosban, némileg enyhült a szél, remegtem és vacogtam a fáradtságtól, gondoltam muszáj valahogy pihennem, de a túlpart reménytelen, hát vissza Garitsasba. Újra lehorgonyoztam, nagyjából fél óra alatt utolsó erőimet megfeszítve feldaruztam a bocit, kiöntöttem belőle a vizet. De még mindig annyira hullámzott, itt aludni képtelenség. Újra fel a horgonyt (kézzel, ami abból állt, hogy kb. 10-15 alkalommal előre motoroztam, hogy a lánc lazuljon, húztam, amíg a lánc engedte, rohanás hátra, pillantás mélységmérőre, újabb motorozás, lánc ráncigálás). Nem tudom, milyen indulat adott hozzá erőt, de sikerült. Ismételten átmotoroztam a város északi oldalára, és végre kikötöttem egy új, a pilot-ban szereplő, a kereskedelmi kikötő mellett lévő elég mély és védett helyen, ahol semmilyen szolgáltatás nincs, de legalább ingyenes. Ott találkoztam egy idős úrral, aki szintén egyedül hajózik, ő is Garitsas-ból menekült át hajnalban (talán láttam is velem szemben imbolyogva), ő a horgonyát és láncát vágta le, mert felhúzni már képtelen volt. A fáradtság és a sokkos állapot miatt gyakorlatilag egész nap csak kóvályogtam, talán nem is aludtam. De a valódi döbbenet délután következett. Visszasétáltam Garitsas-ba, ahol a következő látványok fogadtak:

Egy kisebb vitorlás a vár tövében az oldalára borulva, egy másik a sétány végén kapott léket (ez utóbbit akkor már kezdték elvontatni, de valószínűleg komoly károkat szenvedett és komoly költség lesz helyreállítani). Amit nem is értek,szintén a vihar áldozata lett egy nagy motoros yacht, ami a sziklákon a vár tövében feküdt, körbekerítve, búvárok dolgoztak körülötte. Egy ilyen gépen nagy motorok, több horgony, profi személyzet van, mi a csudát csinálhattak? És a legdöbbenetesebb, a kis mólószerűség mellett, ahova a bocival szoktunk kikötni ki-beszálláskor, egy teljesen ripityára, rommá törött,  két árbocos vitorlás maradványai voltak. Csak ekkor fogtam fel, mit éltem át, mit úsztam meg! És én a minimális anyagi káromon siránkozok!

Konklúzió: sok barátom szerint túl óvatos vagyok, sokat szorongok feleslegesen, nem vagyok elég vagány. De ez után a kaland után azt mondom, amit politikusainktól is tudunk, a medve nem játék (bár ő előle esetleg el lehet futni), de a tenger pláne nem az! Mindig készen kell állni a legrosszabbra is, és meg kell tudni oldani. Talán mégsem vagyok olyan rossz tengerész - ráadásul egyedül - , és Starcatcher is kiállta a próbát.

Ez a bejegyzés kicsit hosszúra kerekedett, de muszáj volt kiírnom magamból, már 48 óra eltelt, de csak most kezdek (14 óra alvás után) fizikailag, de főleg lelkileg magamhoz térni.

Amúgy mindenkinek jó szelet!