Tartottunk az előre jelzett erős széltől, ezért közös utunk során először vekkerre keltünk hajnali fél 7-kor.

Az indulást nehezítette, hogy nem működött a horgonycsörlő kapcsolója, kézzel kellett felhúzni a macskát. Mire ez megtörtént rejtélyes módon megjavult a kapcsoló, így a lánc visszafűzését már gépi segédlettel végezhettük el.

Szinte napfelkeltében indultunk, ám az ígért erős szél helyett szinte szélcsend volt. Hiába próbálkoztunk vitorlázni, be kellett látni ez ma nem fog menni, és így is lett, motorozva érkeztünk kb. két órakor az utolsó állomásra. Ahogy távolodott a lakkai öböl, majd nemsokára eltűnt a nyílt tenger látványa, úgy lettem egyre szomorkásabb, tudatosodott, hogy lassan véget ér az út.

Szerencsére a délután tartogatott még élményeket. Korfu 4-5 órányi bemutatkozó sétánkon is megnyerő helynek bizonyult. Először a várat másztuk meg, majd belevetettük magunkat az óvárosba. Szokásos mediterrán kis utcák, bazársorok, kávézók, de minden kikoptatott utcakőből sugárzik a reneszánsz óta épülő finomság, báj, laza elegancia. Vonzóak az ellentétek is. A paloták egy része teljesen felújított, másokon még csak patinának hat az enyhe lerobbantság, és a turisták által már ritkán látogatott, de ebben a térben található, már csak a helyiek által használt épületek teljesen lepukkantak. Kívülről nézve ez érdekes, vonzó e három réteg egymásba kavarodása, de a helyieket nem irigylem. Olyan ez kicsit, mint amilyen a budai vár volt a hatvanas, hetvenes években. Roppant elegáns dolog volt a várban lakni, ám a lakások jelentős része vizes, nehezen fűthető sokszor romos épületben volt.

Az óváros egyik centrumában gyülekező fehér díszegyenruhás, tollas-sisakos fúvószenekarba futottunk bele. Egy templom előtti téren ácsorogtak, akárcsak az egyre gyarapodó számú nézelődő. A templomból hol egy népviseletes menyecske, hol egy pópa jöttek elő. Jöttek mentek, várakozás teli hangulat volt.

Aztán megjelentek a TV-s stábok, jelentős autókból politikusnak látszó kellemesen ellenszenves férfiak, majd végül egy főpap. Kisegítették az autójából, üdvözölték, koronaszerű fejéket helyeztek a fejére, kezébe adtak egy keresztet és a pátriárka (?) így felszerelkezvén elindult. Abban a percben megszólaltak a harangok és a zenekar is. A baj csak az volt, hogy a Fellini Amarcordjára emlékeztető muzsikát elnyomta a harangzúgás. A „főpópát” azonban ez mit sem zavarta, méltóságteljesen, jámboran mosolyogva, integetve haladt az összegyűltek, és a neki díszsorfalat álló számtalan helyi pópa között. Az út az egyik templomtól a másikig vezetett, nem lehetett hosszabb 50 méternél, de legalább 10 percig tartott. A vége az lett, hogy a menetet elnyelte a templom. Kedves és számomra mulatságos zárása volt ez Korfuval való ismerkedésemnek.

E percben a hajón vagyunk, szerény vacsoránkat egy búcsúkoccintással fogjuk lezárni, kivételesen én is el fogok fogyasztani egy pohár recinát.

Holnap reggel repülés haza. Viszlát Korfu és környéke!