Lakkáról a szokásos délelőtti program: úszás-írás-olvasgatás, majd némi tötyörgés után a kora délutáni órákban futottunk ki. Az előző napra tervezett, ám „szélúrfi” pajkossága miatt kútba esett szigetkerüléssel kívántunk eljutni a fővárosba Gaios-ba.

Átmenetileg elbúcsúztunk a világítótoronytól, kedvenc likas sziklánktól és meglehetősen gyenge szélben haladtunk. Bár a fuvallat nem volt túl combos, a hullámok annál inkább. Jöttek szép számmal a tarajosok és Korfu felé az ég alja is meglehetősen setétnek látszott. Lassan felettünk is összetömörültek a felhők, és a Nap - akár az előzőnapi búcsújakor- ismét egyre inkább beletemetkezett az égi takaróba. A hullámzás oka feltehetőleg az lehetett, hogy az időjárás jelentés által vasárnap reggelre beharangozott, Korfu északi partjaira ígért heves légmozgás valóban bekövetkezett.

A hullámzás szerencsémre ezúttal sem tette szükségessé egy Deadalon akció beindítását, úgyhogy - hétfőn azután végképp bebizonyosodott - alighanem szerencsém van, és valóban elmúlt a gyerekkoromat végigkísérő érzékenységem, tehát nincs félnivalóm a tengeren. Nagy öröm ez nekem, hiszen éppen az ellenkezőjére voltam felkészülve.

Enyhe szélben, jelentős hullámok hátán követtük a part vonalát. Csinos sziklák, egy-egy furcsa fa, rejtelmes barlangocskák kísérték utunkat.

A szigetspicchez érve meglepően változott az időjárás. Vitorláink egyre inkább dagadtak, az ég is egyre világosabb lett, és mire a sziget túloldalán krajcolni kezdtünk újra erősen sütött a nap. Teljesen elképesztő, hogy egy ilyen iciripiciri szigetecske, mint Paxi ilyen jelentős mértékben tudja befolyásolni az időjárást.

Mindenesetre a hullázás erőssége nem csökkent, ám a szélerő jelentősen megnövekedett, így azután a nekem már száguldásnak mondható 6-7 csomós sebességünk elérése sem volt ritka. Bő két órai „tempós” vitorlázás után lassan közeledett a kikötő. Ez ám a mókás hely.

Bejárata tulajdonképpen két oldalról van, ám aki a kikötői szolgáltatásokat - víz- áram- üzemanyag felvétel - igénybe akarja venni, csak az egyik utat használhatja. Így tulajdonképpen „s” alakban kell a partot megközelíteni. Először az olyan méretes hajók mellett halad el az ember, amelyek a kikötő-öbölbe be se férnének. Ezek horgonyon állnak és utasaik kis sajkáik, gumicsónakjaik - persze mind motorral üzemeltetve - segítségével juthatnak a partra.

Mi vígan befértünk, a gond csak az volt, hogy az előbb jelzett szolgáltatások majd mindegyikét igénybe kívántuk venni, tehát a parthoz kellett kötni. Fél nyolc felé járt az idő, és nem csak a kikötő volt majdnem tele, hanem a móló/partfal is. Janek nagy nehezen felfedezett egy számomra a kicsinél is kisebbnek tűnő szabad helyet. Ide faroltunk be a hátramenetben nehezen irányítható Starcatcher-rel. Az első próbálkozás maga volt a csoda, ám valami nem stimmelt tökéletesen, ezért újra kellett próbálkozni, azután még egyszer, és már kaphatták is el a kötelet a segítőkész angol ás svájci szomszédok. A kapitány persze elégedetlen volt a teljesítményével, én azonban őszintén csodáltam! Nekem egy autóval sem lett volna könnyű feladat ekkora helyre parkolni.

A szomszédságon azt kell érteni, hogy hajóink szinte összeértek, és ha a kollégák történetesen - mint mi - a hajóikon fogyasztották volna el estebédjüket annak nemcsak illatát, hanem állagát is könnyűszerrel ellenőrizhettük volna. Engem elsőre picit nyomasztott ez a közelség, arról már nem is beszélve, hogy a parti tavernákba a szó szoros értelmében a hajóról lehet belépni! Ám szerencsére fél óra alatt akklimatizálódtam, a szomszédság is kalandozni indult, úgyhogy ismét felhőtlenül élveztem az életet, áldottam jó sorsomat és főleg Janeket, hogy ilyen pompás helyre vezérelt!

Megfőztük a vacsorát, ezúttal bolognai spagettit, elfogyasztása után ezúttal szőlővel zártuk az étkezést.

Már csak a város „elfoglalása” volt hátra. Egy jó órát sétáltunk a parton, majd a girbegurba utcácskákban, nézegettük a tavernákat, boltocskákat végül találtunk este fél 11-kor (sic!) egy nyitva tartó múzeumot. Kedves kis helytörténeti múzeum volt néhány horgonnyal, amforával, fotóval, de az a tény, hogy ilyenkor is látogatható, lenyűgözött.

Absztinenciám okán nem ültünk be a megtalált, csak helyiek által látogatott kis kocsmába, ahol az érdeklődők fekete-fehér képernyős tv-n nézték a kosárlabda közvetítést. Vérzett a szívem, de mialatt Janek egy sört ivott, én egy fagylaltra vágytam, azzal pedig itt bizony nem szolgálnak. Visszacaplattunk tehát a partra és a hajónk közelében vételeztük finomságainkat. A pincérkisasszony itt is fantasztikus volt. Rengeteg vendéget szolgált ki, és amikor mi fél 1 felé hazatértünk, ő még bőven szolgálatban volt. Reggel 9-kor, amikor én még csipás szemmel a kávémat fogyasztottam a hajón, ő már talpon volt és serényen szolgálta ki a reggelizőket.

A magunk reggelijének elköltése után, ami nekem - lévén nem eszem semmit ebben a napszakban- igen gyorsan ment újra nekivágtunk a városka felderítésének. Vásároltam, bóklásztunk, fotóztunk frappéval búcsúztunk a dolgos kislány parti tavernájától.

Jó széllel, még a tegnapinál is nagyobb hullámok között 3 órányi vitorlázással visszatértünk Lakkába. Minden támaszpontunk rokonszenves volt, de hozzám ez áll a legközelebb, úgyhogy örömteli volt „hazatérni”.

Úszás, mosdózás után kieveztünk a partra. Sajnos a korábbi sétánkon felfedezett legkedvesebb taverna már befejezte az idényt, zárva volt. Így Janek kvázi törzshelyére a „birkás tavernába” tértünk be. Rengeteg mezzét rendeltünk - igaz én nem is akartam mást enni - és ez bizony előre vetítette, hogy itt birkaevés ma sem lesz. Így is tökéletesre sikerült a búcsúvacsi polipsalátával, kaviár és padlizsánkrémmel, körözöttszerű, sajtkrémnek nevezett kencével, valamint a cég specialitásával ami tulajdonképpen egy túróval és sonkával gazdagított paprikás, paradicsomos rántotta volt. Látható, nincs mit sajnálni a birka elmaradásán, jól éltünk!

Teli hassal sétáltunk még egy kicsit, ám az egyre hűvösebb, és erősebb szél a hajóra való visszatérésre sarkalt bennünket.

A szokott módon én úszva, Janek bocin tettük meg a nem nagy utat. Tekintettel arra, hogy a szél hazakergetett, a parton édesség evésre nem maradt lehetőség. A hajókonyhában a kapitány elkészítette mindig finom mézes joghurtját, ennek élvezetével, és a szokásos cigaretta és pipaszóval zártuk az estét.