Nyaralós, parton járós írós-olvasós-fotóválogatásos napot terveztünk. Legyen ez is „egy jó kis here nap!” Kvázi vasárnap, turistás lötyögés! - gondoltuk, ha már a nagyobb táv bevitorlázását elvetettük, jó lesz ez így. És az is lett!

Végezvén a bloggal beszálltunk a nekem is egyre jobban engedelmeskedő bociba és Janek kievezett. A lakkai öböl partja - vagyis a falu is - éppen olyan barátságos, harmonikus, mint amilyennek előző este a kikötő mutatta magát. Aki még - akárcsak eddig én - nem járt itt, egy kisvárosias légkörű falut képzeljen maga elé. Hangulatos szűk utcácskák egy-egy figyelemre méltó kapuval, vagy ablakkal, zsalugáterrel. Fényesre csiszolódott kövek, néhány kanyar, amely után mediterrán kertek, hegynyi leanderek tekergő - egyelőre még csak picinykó bogyókat termő - olajfák bukkannak elő. Természetesen minden épület földszintjén taverna, kávézó vagy bolt. Csinos kis főterecske, faluszéli apró temető, domboldalra felszaladó utcák sokasága. Nekem egyetlen fontos intézmény hiányzik - de ez, mint Janek mondja errefelé „hiánycikk” - a piac. Számomra ez különösen fájó hiány, ha polgármester lennék orvosolnám is a bajt, ám a helyieknek bizonyára nem okoz gondot az, hogy nincs.

Szombat este - engedelmükkel előre szökkenek egy cseppet az időben - a hentesnél vígan vásárolhat az ember szinte bármilyen húst a birkától a csirkéig, és a boltok, zöldségesek - természetesen vasárnap is - késő estig nyitva vannak. Minden beszerezhető, tehát a piac kulturális légköre a magamfajta lila bölcsészeken kívül feltehetőleg csak „egy törpe minoritásnak” - ha egyáltalán - hiányozhat.

 Sétáltunk, nézelődtünk, fotóztunk, majd elindultunk a hajónkkal szemben a parton álló titokzatos épület felé. Timpanonos színes építményről van szó, melyen vígan leng a görög és az EU-s zászló, meg még egy számunkra ismeretlen, ám a nagyobb családi ház méretű, ám mégis tekintélyt parancsoló  objektum zárva. Körülötte semmi élet. Mint kiderült ez afféle kultúrház, itt tartottak nemrég zenei napokat. A „kultúrtól” adta magát, hogy fölkaptassunk az öbölbejáratot képező domb tetejére. Nem volt nagy strapa, ám annál szebb a panoráma: Korfu, a nyílt tenger és öblünk felé.

Visszatérve a faluba gondosan tanulmányoztuk a móló mellett veszteglő hajókat a hagyományosaktól a jachtokon át a halászbárkákig, majd leültünk egy kávéra. Janek a szokott kedvességével partra segített egy kicsit hozzám hasonlóan bénázó - motoros házaspárt, majd vásárlás - különös tekintettel a jégkészlet gazdagítására - után hazatértünk. Úszás, főzés (végre a hétfő óta tartó kitartó próbálkozás eredményre vezetett és kaptunk zellerszálat és répát is): elkészülhetett a bableves. Úszás-olvasás-evés, és mire körülkémleltük magunkat este lett, indulhattunk naplementézni. Őszintén szólva degeszre tömött hassal porcikám se kívánta a hegymászást, de, mint a viccbéli nyuszi: "Ha már megígértem a gyerekeknek...!" kénytelen voltam útra kelni. Janek, bár ezt az utat csak idén megtette már vagy tízszer, hősiesen velem tartott.

-Legyen már fotó rólad, ahogy a naplementét nézed! -  indokolt.

Keresztül vágtunk egy SZOT-üdülő hangulatú (a serdületlen ifjúság, ha nem érti a mozaikszó jelentését forduljon bátran - akár a komment rovatot használva - a szerkesztőséghez, állok rendelkezésre a desifrírozáshoz) épületegyüttesen. A szállodában két ablak világított, a személyzet törülközőket teregetett, más része dominózott, szóval érik itt is a szezonvégi zárás.

Jókora kaptató után egy lankás útra térve egyre gyorsabban haladva értük el a fároszt.

Szinte elkéstünk. Tréfáltam én a „ Gyufaszál, ha el nem ba...!” idézettel, de majdnem összejött! A nap már „csurom vizes” félig a tengerben, éppen az utolsó perceket csíptük el.

Ámde láttuk a toronyőrt, aki feltehetőleg macskát etetni jött föl a toronyba. Nem is csoda a gondoskodás mert, ahogy Janek fotója is tanúsítja a cica állami feladatot lát el, hivatala van, kétségtelenül ő a világítótorony, akarom a mondani a fárosz őre.

A hajóra Janek evezve, én úszva tértem vissza, szokásos diskurálás, dohányfüst, majd alvás.

Utólag mulatságos színfoltja az éjszakának, hogy annak kellős közepén vizelhetnékem támadt. Hogy fel ne ébresszem a kapitányt a pumpálás zajával, a dekkre settenkedtem ki. Eszembe se jutott, hogyha valaki a szalonban alszik el, az később áthelyezheti hálóhelyét máshova. Megörülve osonásom eredményének - egy szusszanás sem hallatszott a szalonban - magabiztosan a padra léptem. De nem ám az ülésre, hanem az ott alvó Janekra. Szegény álmából felriasztva, félkómában csak azt nyögte: "Miért nem szólsz?"

Reggel elgondolkoztunk rajta, jobb opció-e - ha már rálép az ember egy alvóra - előtte felkelti?

Szóval ne csak a zajokra legyünk figyelemmel, próbáljunk a sötét dacára is tájékozódni!

Ezzel a bölcsességgel búcsúzom, maradok tisztelettel...