Néhány bejegyzéssel korábban szent fogadalmat tettem, hogy arról a bizonyos vízpumpáról többet említést sem teszek.

De hát az ilyen fogadalmak hasonlóak a szilveszteriekhez: nem iszom annyit, nem dohányzom, fogyókúrázni és sportolni fogok, nem kések el a munkahelyemről, nem csalom meg a páromat, és lehetne folytatni a végtelenségig. Végül is elmúlt heteim a vízpumpa körül forogtak. Pontosan 35 napot parkoltam Vonitsában, úgy látszik a 35-ös számnak valami jelentése van, mert az előző hosszú veszteglés is ennyi volt, de akkor legalább komolyabb munkálatok miatt.

Szóval, az USA-ból megrendelt eszköz július 21-én meg is érkezett UPS-el Athénba, amiről kaptam is értesítést. De, szégyenszemre, én mint volt külkeres, lazán megfeledkeztem arról az apróságról, hogy az EU-n kívülről érkező árut vámolni is kell. Na de ki fogja nekem azt megcsinálni, és tovább küldeni Vonitsába - elvileg a UPS persze -, de a fő baj, hogy mennyi idő alatt? Ráadásul kommunikálni sem tudtam, mert egy régebbi, nem befizetett számla miatt Telenor teljesen kikapcsolt, mindkét irányban - még egy sms-t sem tudtam fogadni.

Rövidre zárandó a dolgokat, egyik reggel hatkor buszra szálltam: irány Athén. Az első fotón a vonitsai buszállomás „irodája”. Még kicsit tetszett is a dolog, mert korábbi emlékeket idézett, meg Athénban is régen jártam. Sok rosszat lehet mondani a görögökről (már aki, mert én nem), de a távolsági buszos közlekedés nagyon jól szervezett. Vonitsa ugye nem egy világváros, de napi három járattal lehet akár Athénig, illetve átszállásokkal természetesen bárhova máshova eljutni.

Egy Agrinio nevű városban nekem is át kellett szállnom, de ez csak annyiból áll, hogy a busz befut az állomásra, a népek elkezdenek rohangálni a különböző várakozó buszok között, és egy-két perc múlva indul is mindenki tovább. És nem késnek, ha meg igen, bevárják egymást. Egyébként a buszok csomagokat is szállítanak, jó alternatíva a posta mellett. Egyszerűen ki-ki bepakolja a küldeményét a busz csomagtartójába, a másik végén meg kiveszik. Persze nyilván nem ingyen, és nem lopják  el, és senki nem viszi el a másikét!

Visszatérve saját utamra, az első meglepetés az volt, hogy nem átlósan a szárazföldön mentünk - ha a térképre nézünk, Vonitsából Ahtén kb. DK-i irányban van - igaz, arra elég komoly hegyek is akadályozzák a közlekedést. Ezért délnek indultunk, a Korinthoszi-öböl bejáratánál lévő Rion-Antirion hídhoz, ami mellesleg állítólag a világ legnagyobb kábelhídja. Illetve az volt 2004-es megnyitásakor, minden esetre igen látványos, nekem a buszból csak az egyik pillérjét sikerült lefényképezni.

Tehát a híd lábánál megálltunk egy kompkikötőnél, valahogy az az érzésem, hogy még a buszok is a régi  útvonalakat követik, a csomópontok a tengerrel, a vízi átkelőhelyekkel összefüggenek. Majd át a hídon, és egy nagyjából félig kész autópályán (a neve viszont nagyon impozáns: Olympia Odos) keletnek, és az öböl túlsó végén újra vissza a szárazföldre, a Korinthoszi-csatorna fölött – ott egész jó képet sikerült csinálni a busz ablakán keresztül. 

Bő öt órás utazás után megérkeztem az athéni buszpályaudvarra - a neve KTEL Kifissu, ha valaki esetleg arra jár mostanában, a KTEL a buszvállalatok rövidítése, mint nálunk a VOLÁN-ok. Kb. három-négyszer akkora, mint a népligeti buszpályaudvar, de az állapotok eléggé „balkániak”, tömeg, zaj, nyüzsgés, meleg és a rossz levegő, mert a tető alatt megszorul a kipufogófüst. „Sajnos” a fotókon ez nem érzékelhető, pedig fontos része a hangulatnak! :)

Innen az időszűke miatt (bizonytalan voltam, mennyi időt kell ott töltenem, és a vissza-buszt du. 4-kor el akartam érni) taxival mentem tovább a repülőtérre. A vámolási procedúra nem is volt vészes, igaz, háromszor fizettem (UPS, vám/áfa, raktározás), és kb. hat vagy hét ügyintézővel kerültem kapcsolatba. De!! Sajnos itt most megint az összehasonlítás jön, és nem az otthoni viszonyok javára. Előző életemben sokszor vámoltam Ferihegyre érkező árut, ami mindig félnapos, horrorisztikus élmény volt, kilométeres sorok, ideges ügyfelek, minősíthetetlen hangon ordítozó vámosok. És mindez már a rendszerváltás után! Itt viszont, bár ugye éppen válság van, és nyilván nem éppen jól fizetett állami hivatalnokokkal kerültem szembe, mindenki kedvesen, mosolyogva foglalkozott velem, elegáns hölgyek, joviális urak, uniformist senki nem viselt, így nem éreztem magam a felsőbb hatalomnak kiszolgáltatva. Mint mafla külföldit, szinte kézről-kézre adtak, természetesen mindenki beszélt angolul (még a csomagot kiadó raktáros fiú is). 

Gyorsan végeztünk, és ezek után, amikor már láttam, hogy bőven van időm a buszom indulásáig, visszatömegközlekedtem Kifissu-ra. Ettem egy igen kiváló és méretes kleftikót (fetával, olivával, fokhagymával, fűszerekkel töltött sült bárányhús), rá egy üveg sört, és már indult a buszom visszafelé.

Azért a hazaút már nem volt már olyan nagy élmény: pokoli meleg, és újabb bő öt óra kuporgás, este 10 előtt érkeztem vissza a kikötőbe, hátizsákomban az annyira várt, és a végére arany árban mérhető fémdarabbal. De összességében ez is jó kaland volt, a pumpa azóta természetesen beszerelve!