Hatvankét éves vagyok, jelenleg a görögországi Preveza-tól egy szűk tengerszorossal elválasztva, több száz (vagy akár ezer) a parton felbakolt hajó egyikén ülök egyedül, egy nagy pusztaságban elhelyezkedő marinában. WC-re, fogat mosni, stb. úgy tudok menni, ha lemászok egy kb. 3 méter magas létrán. Legfőbb társaságom a  marina egyik lompos kutyája, akit első este lekenyereztem egy darabka fűszeres magyar kolbásszal, ma némi csirkecsonttal. Vannak emberek is, főleg angol, német stb. nyugdíjasok, akik a hajóikat ápolgatják, szezon eleji karbantartásukat végezgetik, de velük a kommunikáció minimális, és estére általában el is tűnnek. A hajó 3 hete a sajátom, jelenleg még bizonyos javításokra vár, amik elkészültének határideje a görög mesteremberek titka.

Otthagytam családomat (elsősorban  két és fél éves kislány unokámat, aki egy mai mail szerint már halálom felől érdeklődött), gyerekeimet, volt feleségeimet, barátaimat, barátnőmet, akivel már több  megszakítással közel hét éve gyilkoljuk egymást; szerény, de kellemes lakásomat, Szelidi-tó melletti kis családi tanyánkat. Ráadásul, anélkül, hogy a piszkos anyagiakat részletezném, a hajó megvásárlása egy kisebb budapesti lakás árát emésztette fel, sok-sok év kuporgatásának eredményét, ami elvileg majdani nyugdíjas napjaimat tehetné könnyebbé. Máris elérkeztem az ajánló utolsó mondatában feltett kérdéshez, miért, mire jó ez nekem? Ennek megválaszolásához kénytelen vagyok némi kitérőt tenni a múltba, igyekszem rövidre fogni.

A vizek mindig vonzottak. Egészen kicsi koromtól bőven középiskolás koromig minden nyári szünidő javát a Budapesttől kb. 100 km-re lévő Ordas nevű, Duna menti kis faluban töltöttem. Ráadásul a Duna (ill. az árvízi töltés) a rokon család házától tényleg csak néhány méterre volt, a falubeli kölykökkel együtt állandóan a parton játszottunk, ladikáztunk, pecáztunk, bámultuk a folyón le-fel dohogó, akkor még lapátkerekes gőzösöket. Még ma is képes vagyok megállni valamelyik budapesti hídon, és nézni a lent elhaladó legközönségesebb uszályt is. De persze ugyan így szerettem a Balatont, ahova minden évben eljutottunk szüleim cégeinek vagy azok szakszervezeteinek üdülőibe, ráadásul nem is mindig ugyanoda. Tíz-tizenkét éves koromban már fel tudtam sorolni Világostól kezdve a vasúti megállókat.

Na és az olvasmányok, útleírások, a Magyarországon fellelhető összes hajózástörténeti kiadvány, ami felnőtt koromra kiegészült egyéb, külföldi szakirodalommal is. Meg Dékány András ifjúsági regényei az Adriáról, a Jadran schoner kalandjairól. Ismeri még valaki a mi korosztályunkon kívül? Szóval így alakult ki a vonzódásom a hajókhoz, persze elsősorban a történelmi vitorlásokhoz. Aztán tizennégy éves koromban némi szerencsével és protekcióval bekerültem az MVSE balatonföldvári vitorlásszakosztályába, ahol, ugyan versenyzőként nem sokra vittem, de megtanultam a vitorlázás alapjait.

Ugorjunk egyet az időben, a rendszerváltás után megvettem első saját hajómat (egy B-25 típusú vitorlást), majd 2000-ben a balatoni vitorlázó körökben jól ismert, még a világháború előtt épült King-Kong nevű 50-es cirkálót. Nem is tudom megállni, hogy ne mellékeljek róla egy 1951-ben készült képet, csak a nosztalgia kedvéért, mert tavaly megváltam tőle, éppen a tengerre készülődés jegyében.

És akkor még nem vagyunk a tengeren! Hogyan jutottam idáig, a következő, még mindig csak bevezetőnek számító bejegyzés tárgya lesz.