Skioni, június 23.

Kedves Mindenki!

Gratulálunk a magyar válogatottnak a továbbjutáshoz!

Végre erőt vettem magamon, hogy felvegyem a fonalat, hiszen utolsó bejegyzésem majdnem két hetes. Az otthon töltött napok gyorsan és kellemesen teltek, sok unokázás, minden este barátokkal találkozás, és persze Marciék esküvője, ami nagyon jól szervezett, kellemes szabadtéri program volt, hajnalig tartó mulatással.

A vasárnapi ( jún.19.) visszautazás újra furcsa lelki állapotba hozott, mert budapesti idő szerint du 4-kor még az unokákkal sétáltam ( na jó, pont 4-kor szálltam ki Peti fiam kocsijából a Ferenciek terén) és éjfél előtt már Starcatcher fedélzetén voltam. Megint felmerült bennem, hol is vagyok igazán otthon? Nyilván itt is, ott is.

Persze ehhez hozzásegített, hogy a repülőtérről elfuvarozott a már emlegetett Kevin koma ( oda fele busszal mentem), de ez sokkal fontosabb volt, mert éjjel már nincs busz. Ők meg amúgy is Szaloniki mellett voltak vendégségben családilag.

Kevin egy furcsa figura, ugye a volt SZU-ban született, nemzetisége szerint örmény, kb 20 éve él az USA-ban, de már nagyon amerikaivá lett. Minden második szava „fucking this fucking that”, odaát minden jobb, gyorsabb, áttekinthetőbb, olcsóbb stb ( ez kb igaz is). Politikai nézetei számomra hajmeresztőek, pokoli rasszista – cigányoknak nekik ott vannak a mexikóiak - eleinte állandóan motoroshajója és mindenféle egy millió dolláros sportkocsik fotóival meg videóival traktált ( végül is abban az üzletben utazik), de tulajdonképpen egy kedves, barátságos, nyílt fiatalember, felesége helyes, gyerekei tündériek. Mellesleg egymással oroszul beszélnek, de tartják az örményt is, és az angol persze természetes. Plusz némi görög. Irigylésre méltó.

Szóval sokat beszélgettünk, sokat mesélt az óceáni horgászatairól is, és megkért, hogy ha lehet menjünk ki Sarcatcherrel halászni. Ez tegnap előtt, kedden meg is történt. Szél szokás szerint nem volt, vagy nem elegendő, a part közelében, de már 50-60 méteres vízmélységnél motoroztunk fel és alá, ő a hajó végében szorgalmasan dobta ki, húzta vissza a hatalmas, fényes műcsalival ellátott horgot. Én persze szokás szerint pesszimista, sőt cinikus voltam, piszkáltam, hogy ez nem Kalifornia, nem az óceán, ne sokban reménykedjen. Aztán egyszer csak izgatottan üvöltött, a bot kb U-betűvé hajlott, és némi fárasztás után a fedélzetre került egy több mint 60 cm hosszú, minimum 5-6 kilós, igazi, piros húsú tonhal. Alig tudtuk kivégezni, a cockpit tiszta vér volt, Kevin nem volt magánál a boldogságtól és büszkeségtől. Visszatérve a kikötőbe a mólón nekiállt kibelezni, feldarabolni, az egész kikötő megcsodálta, megtárgyalta, a szomszéd hajón lakó angol fickó rögtön elrohant hasonló csalit venni, mert ő is szeretné megpróbálni.

Nekem is jutott belőle egy tisztességes darab, az aprajából és a csontokból tegnap levest főztem. Persze nem otthoni halászlét kell elképzelni, hanem átlátszó, zöldséges, enyhén fűszeres, citromos, nagyon pikáns levest. A javából, a steak minőségű vörös húsból még adtam egy francia, szintén egyedül lévő komának, mert nem tudom sokáig tárolni, a saját adagomat meg ma fogom megsütni.

Így tehát még továbbra is Skioniban tengetem napjaimat, majd az időjárástól függően azért pár nap múlva elindulok visszafelé.