Alkonyatra értünk Ortigia félsziget csücskéhez Szirakúzába, s végül a castello Maniace falai alatt siklott be Starcatcher a kikötőbe.

Az óváros szűk utcácskái, középkori épületei közt jólesett eltévedni, egy-egy gelato-t vagy cannoli-t majszolni amíg ki nem értünk a gyönyörű főtérre. Hiába kattintgattam a fényképezőgépet, annál szebben úgysem lehet bemutatni ezt a helyet, mint ahogy Zsigmond Vilmos tette a Maléna című filmben. A dóm barokkos homlokzatához képest visszafogott volt a belső, ezért inkább a tér és az óváros többi részét vettük alaposan szemügyre. A mediterrán hangulathoz hozzátartoztak a templom oldalában bandázó helyi vagány gyerekek, a virágos ládaként újraéledt régi babakocsi és a hajót ábrázoló Bed&Breakfast kerámia cégér is.

Vasárnap reggel tettünk egy hosszú és kalandos utat, amíg megtaláltuk Archimedes sírját. Az egy dolog, hogy a számos ókori görög leletet bemutató park tábláiból nem lehetett megtudni, hogy a híres sír is bent van-e vagy esetleg a tudósról elnevezett múzeum környékén keressük, de a kerítéssel elzárt területhez a belépőt nem a helyszínen, hanem attól egy többsávos úttal és rengeteg szuveníressel elválasztott pici bodegában lehetett megváltani – díjtalanul. Ennél már csak az volt szebb, amikor a bejáratnál az ingyen jegyeket ellenőrző ember után a sírnál egy másik alkalmazott mutatott rá lelkesen, hogy tulajdonképpen a sok sziklába vájt sírkamra közül melyik is volt Archimedesé. Merthogy nem lehetett bemenni és közelről megnézni a nyughelyet, csak olyan távolságra engedték a turistákat a sírhoz, hogy semmivel se lássanak többet, mint az utcáról benéző bámészkodók. A logisztika nem az erősségük. :) Lábunkat térdig lejárva szálltunk vissza a hajóba és elindultunk az éjszakában, hogy 24 óra után a Lipari-szigeteken kössünk ki. Az éjszakai menetről és a vulkánmászásról majd legközelebb írok.